A restitúció rögös útján

Elgondolkodtató cikket írt a minap Friss Róbert „Tulajdonfosztás” címmel (Népszava, május 19.). A cikk azt járja körbe, hogy ha eljutunk a IV. Köztársaságig, és megvalósul az utóbbi több mint tíz év NER-lopásainak restitúciója, „kinek adják vissza a szajrét”? – Tóta W. Árpád szavaival. Fontos, de úgy vélem, idő előtti a kérdés. Van ugyanis egy annál sürgősebb, mégpedig annak a kidolgozása, hogy a „szajrét” hogyan lehet/kell visszavenni? Mindannyiunk érdekében remélem, hogy a Tóta W. publicisztikájában feltűnő „pár hónap vörösterror, utána átöltözünk” megoldás csak költői szókép és az is marad.

A valóság prózaibb, és könyvszakértők, jogászok és más szakemberek rengeteg munkáját igényli – persze az igazságszolgáltatás akadálytalan és szakszerű munkáján túl. Ugyanis a restitúciónak alapvetően a jelenleg is érvényes jogszabályokon kell alapulnia minden olyan ügyben, amely nem alkotmányos visszaélés következtében jött létre (az utóbbiak közé tartoznak a közérdekű vagyonkezelő alapítványok keretében kilapátolt állami vagyonnal kapcsolatos ügyek). Higgyék el, nehéz lesz, de nem lehetetlen. Lebegjen előttünk jó példaként a sukorói telekcsere ügye, ahol a bíróságnak sikerült legfelsőbb szinten megállapítani, hogy az államot akár egymilliárd forint kár is érhette volna, ha az üzlet létrejön. Nem jött létre, de azért hűtlen kezelés kísérletéért két embert bebörtönöztek. Ebből a példából is látszik, hogy az igazságszolgáltatás alatt nemcsak a polgári, hanem a büntető ügyszak is értendő. De nézzünk néhány példát.

A Mátrai Erőmű ügye látszólagos bonyolultsága ellenére az egyszerűbbek közé tartozik. Azt tudjuk, hogy miután Mészáros Lőrinc cége megvette, napokon belül kivettek a cégből 11,2 milliárd osztalékot, és a 2018-2019-es éveket összesen mintegy 11 milliárd veszteséggel zárták. Tehát mire az állami MVM úgy döntött, hogy mégis megveszi (mert hirtelen fontos lett azoknak a munkahelyeknek a sorsa, amelyekért két évvel korábban még nem aggódtak), az erőmű legalább 22 milliárd forinttal kevesebbet ért, mint amikor Mészáros megvette. Ha a tulajdonos közben hitelt tolt a cégbe és ennek visszafizetéséről lemondott, akkor ezzel a cég értéke nőtt. Ezek után csak azt kell megtudni, hogy Mészárosék ténylegesen mennyiért vették meg a céget (merthogy ezt hivatalosan soha nem tették közzé, és különböző számok jelentek meg a sajtóban), és máris megvan az a fair érték, ami Mészárosékat megilleti. Az esetleges túlfizetés miatt előállt különbözetet szíveskedjenek a kasszába visszafizetni.

Mindez egy rutinos könyvszakértőnek gyerekjáték. Ja és ezzel összefüggésben nem árt felfejteni azt a céghálót, amelynek nyilvánvaló célja a ködösítés, továbbá azt is célszerű felderíteni, hogy miért érte meg Mészároséknak a tulajdonba lépést követően napokon belül négyszeres áron kivásárolni a cseh stróman-céget. Továbbá érdekes lehet még az a PriceWaterhouse-Coopers könyvvizsgáló cég által készített cégértékelés, amely alátámasztotta az MVM által fizetett 17,4 milliárdos vételárat, és amelyet természetesen szintúgy üzleti titokként kezelnek.

Még szerencse, hogy egy bíróság előtti eljárásban az ilyesmi nem titkolható el. A már említett sukorói ügyből kiindulva akár még büntetőjogi vonatkozások is felmerülhetnek, persze szigorúan a bíróság akkori iránymutatása alapján.

Itt vannak aztán a közbeszerzések. A köztudatban az él, hogy a NER-lovagok által az elmúlt tíz év alatt elnyert állami közbeszerzések jelentősen túlárazottak voltak és ezért sokszázmilliárd forint extraprofitot eredményeztek a nyerteseknek. Ennek kiderítése – ismét csak a sukorói minta szerint – szakértői kérdés. De ugyanolyan fontos annak vizsgálata, hogy a pályázati kiírások nem tartalmaztak-e indokolatlan versenyszűkítő feltételeket, valamint hogy a nyerteseket nem segítették-e árkartell megállapodások. Ha netán kiderülne, hogy bizonyos esetekben az ár tisztességtelen volt, a különbözet helye is az államkasszában van.

Ezekhez képest a vagyonkezelő alapítványok ügye egyszerű törvénykezési kérdés. Ha Vörös Imre professzor és társai mostanában nagy nyilvánosságot kapott alkotmányjogi álláspontjából, azaz az Alaptörvény közjogi érvénytelenségéből indulunk ki, akkor az alapítványok egyszerű többséggel elfogadott törvénnyel felszámolhatók, a kilapátolt állami vagyon visszavehető.

Az előzőkből is látszik, hogy a mostani ellenzékre a választás esetleges megnyerését követően óriási munka vár a NER lebontásával kapcsolatban is. Fontos lenne, hogy a választási programok tartalmazzák ennek a munkának a minél részletesebb kifejtését. Azzal, hogy az állam mit tesz a visszavett vagyonnal, ugyanezekben a programokban, de csak az előzőeket követően érdemes foglalkozni.