Mit gondol a hívő és a hitet elutasító emberek párbeszédkísérletéről, a lehetőségről, hogy megérthetik egymást?
Szerintem van párbeszéd, már csak azért is, mert a hívő is mindig rászorul a teodicea (filozófiai istenigazolás; Isten jósága és a világban tapasztalható rossz közti ellentmondás magyarázata – a szerk.) kettősségére, összetettségére. Erre a legfőbb irodalmi példa Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében az Iván és Aljosa közti vita. Iván azt mondja, hogy visszaadja az ingyenjegyét a mennyországba, ha egyetlen gyermek is ártatlanul szenved ebben a világban. Ez egy nagyon erős érv az isteni jósággal szemben, amire mégiscsak valamiféle választ kell adni. A hívő, mint például a Bibliában Jób, aki a világi törvények értelmében nem bűnös, mégis bűnhődik, elátkozza saját magát, de az Istent nem! Isten állatokat mutat neki, többek között a szörnyű leviatánt, a behemótot, hogy rávezesse: a saját etikai normái összemérhetetlenek az övével, Istenével, aki megteremtette a világot. Ez az összemérhetetlenség az agnoszticizmus kegyelme. Jób leborul, homokot szór a fejére. Ha ma egy hívő ebben a metafizikátlan korban mégis a metafizika regenerációjának abszurd tetteihez folyamodik, mert az összemérhetetlenségben kegyelmet lát, akkor esetleg a hitetlen is észreveszi, hogy ugyanarra a képtelen világra ad választ, amelyben ő is él, s a hívő válasza sem egy jól bebiztosított helyről érkezik, ahol a hitét semmi nem veszélyezteti.
Akkor ezek szerint az úgy felejti nyitva című kötete, ami egy sajátos teodicea, a nem hívő versolvasók számára is nyitva áll?
Természetesen nyitva áll. Persze vannak süket fülek, akiknek akármit mondhatsz, akármilyen gesztust tehetsz, akármennyire mutathatod, hogy a te utad is botladozás, próbálkozás, nem pedig a gőg és a megérkezés biztonságából szóló felsőbbrendűség élménye – éppen ellenkezőleg: kiszolgáltatottság, amiben vannak abszurd gesztusok, amik a hit felé vezetnek el –, a merev elzárkózásuk falán nem fogsz tudni áttörni a metafizikai konstrukciókkal. A metafizikai hivatkozások ma már az irodalomtudományban is elavultnak számítanak, amiket a poszthumán teóriák rég meghaladtak, nem szabad az archaikusabb, a metafizikát evidenciaként feltételező életszemléletet alkalmazni egy magyarázatnál. De én meg azt mondom, ez nem ilyen egyszerű, nem lehet kizárni ab ovo egy metafizikátlan korban a metafizika lehetőségeit.
A kötetbemutató alkalmával úgy nyilatkozott, hogy a versek kétharmada nagyon gyorsan, alig hat hét alatt született meg tavaly nyár elején – talán egy elementáris élményhez köthető, s ha igen, mi volt az, ami ekkora felhajtóerővel bírt?
Hosszabb hallgatás előzte meg a kitörést, majd beköszöntött a pandémia, aminek következtében a teljes elszigeteltség állapotába kerültünk tavaly tavasszal. Ebben a helyzetben azon kezdtem gondolkodni, hogy a földet az éggel összekötő csatorna vagy fa, az axis mundi érvényes-e még vagy sem? S akkor olvastam egy nagyon érdekes részletet Martin Buber Haszid történeteiben: „Tudd meg, hogy halálom órája óta egyik világról a másikra vándorlok, s az a világ, amely tegnap még égként borult fölém, ma föld a talpam alatt, és a mai ég holnap megint föld lesz.” Ez a felcserélhetőség, körforgás, ha akarom, áldás, ha akarom, átok. Mindaz a földi sekélyesség, ami a jelenünkben körbevesz bennünket, ami árucikké teszi a cybertérben az érzelmi világunkat, minden mozdulatunkat, viselkedésünket, s így banalizálja, minden titkától megfosztja az életünket, égivé válik. Ám, ha átforgatom, ahogy Az ámen próbája című versben, hogy például – nyilván karamazovi módon – teljesen értelmetlenül, hosszú évek szenvedése után meghal egy tizenhárom éves gyerek, vagy egy farkas szétmarcangol egy kecskét, ami aztán hosszasan haldoklik, akkor mind a két történet azt mutatja, hogy nincs emberi magyarázat rájuk, és nem lehet kegyesen isteni magyarázatra apellálni, mert az is álszentség, nem valódi. De ez mégiscsak elvezet egy jóbi ámenhez, ami tulajdonképpen az isteni világteremtést jelenti: tehát a logikai és az etikai követhetőségen túl van a kegyelemnek az ereje.
Ez a gondolat volt az, ami akkor, abban a fölfokozott hat hétben elindított: ezt a forgó axis mundit megmutatni. Ahogy az értelmetlen cselekedetek (a Full tangban a Ferenc téri nyilvános illemhely vécésnénijének meggyilkolása, A bokor és a polipban a macska megkínzása) egy nagyobb összefüggésben mégiscsak a harmóniát, a világ kaotikus rendjének a kegyelmi mintázatait mutatják. S ez nemcsak valami kegyes ráolvasás a borzalomra, hanem valahol ennek az átfordulásnak a megélése. Az Úr-mérték, ember-mérték viszonylatban a pandémia is összemérhetetlen – lásd a Példázat a koronavírus idején című verset –: nem értem, hogy amikor egyszer csak maszkok vesznek körül, és az érintés tiltva lesz, miért jó ez nekem, ebből mit tanulhatok, milyen utak nyílnak egy kötelező elzártságban, elkülönülésben?
Az égi-földi kapcsolatokat jelző vertikalitás hogyan befolyásolja a horizontális, azaz az ember-emberi viszonyokat? A Rév című versében olvasható sorok szerint – ahonnan a kötet címe is ered – „úgy felejti nyitva a kezét, / hogy nem fér bele a más keze”.
A kettő abszolút összefügg. Van egy mondás, miszerint: az életem áldása az volt, hogy addig sohasem volt szükségem bármire is, amíg az enyém nem lett. Tehát: tanulj meg vágyakozni arra, ami a tied! Ez egy nagyon nehéz együttélési vagy erkölcsi paradoxon, de valahol a jó házastársi, párkapcsolati együttélés titka. Ám ettől persze még nem evidens a működése, ez nem egy „örök idő”, mert igenis ott van a kéz, amibe „nem fér bele a más keze” – van valamilyen visszahúzó erő, ami a titkokhoz, az álmokhoz kormányoz el a megállapodott, egymás melletti lét világából.
S itt is megjelenik ugyanaz a banalitás, a titoktalanodás veszélye, ami az egész környezetünkben ott van, s fentebb már beszéltem róla. A magánélet a közélettel szemben nem tud egy szakrális térben elkülönülni, s saját erejében és titokzatosságában kiteljesedni, hanem átlóg, átmozog a közélet területére – és bepiszkolódik a digitális közösségi térben. Ahogy ráébredhetsz arra is, hogy a legféltettebb titkod már nem is titok, pont olyan, mint a többi millió emberé. Ennek a folyamatnak a csábítása, illetve az ennek való ellentartás az, ami engem érdekel – a versekben is.
Isten kreacionista állatkertje a bibliai Jób történetében – a leviatán és a behemót kivételével – közel sem olyan színes, mint a kötet „állatverseiben” szereplő lények palettája: szitakötő, zsiráf, orangután, suszterbogár, tuatara (hidasgyík), takapu (szula) stb. Kész zoológiai kalauz – honnan a nagyfokú természettudományos érdeklődés?
A négyéves fiamnak szoktam olvasgatni az állatokról… A kötetben azonban nem allegóriaként vagy szimbólumokként, hanem mind egyenként a maguk abszurditásában és többirányúságában mint kreacionista istenbizonyítékok vannak jelen. Amikor már több ilyen vers született, persze keresgélni kezdtem újabbak után, hogy a jóbi felmutatásként működőképesek-e vagy sem…
És a déli félteke óceánjain halászó szula („A madárral átlőtt / tenger Apollón és Poszeidón tiltott, / egynemű nászát rajzolja ki.”), vagy a kizárólag Új-Zélandon élő, orrcsőrt viselő, tobozszemű tuatara („Mint Éva, mikor jelenlét-szájat szeretne”) evidensnek tűnt.
Igen, de éppen így a tigris is mint a fogyasztói világban megjelenő felejtések evidenciája. A számítógépes levelezőrendszeremben a levelek kidobását mindig egy harsogó tigrishangszerű hörrenés kíséri: tulajdonképpen egy furcsa cyber-csúcsragadozó irányítja odaföntről az életedet. Megmutatva egyben a felejtés rettenetét is: a dokumentációkényszert, az emlékbőség tébolyát, azt, hogy valójában nincs helye
az emlékezetnek – ahogy törlöd a file-t, morog a tigris. De a hatalmas, „levegő és tengerek ura” szula is a legnagyobb tömegnyomorban, ürülékhalomban kelti ki a tojásait: az égen szabadon, magányosan vitorlázó, szélben is sziklaszilárdan megálló madár a földön, az utódnemzés tekintetében végtelenül kiszolgáltatott. Ez a kettősség a csodálatos szitakötőkre is jellemző, akiknél hiányzik a bebábozódás lépése, a lárva rögtön imágóvá fejlődik, s a szűzrepülés során a legsebezhetőbb rovar, miközben egész életében és a szexualitásában is az egyik legagresszívabb ragadozó. Mindez jóbi képlet a maga a bonyolultságában.
Ezt a bonyolultságot tehát ne veszítsük szem elől. Annál is inkább, mivel a szem, a látás, a nézés kitüntetett szerepet kap szinte minden versében. Metafora vagy több annál?
Tudattalanul ugyan, de az első kötetem óta ott vannak ezek a metaforák, a látvány mindig is fontos volt számomra. Talán azért, mert magam gyengén látok, a dédnagymamának is glaukómája volt…
Akkor hát a kötetbeli Glaukóma című versnek ez az életrajzi háttere!
Ott egy kicsit a hazaszeretet és a politika felé nyit a versszöveg. A hazaszeretetről beszélni – frusztráló interjúhelyzetben, bizarr álomhelyszínen szűkölő élmény: mikor kérdőre vonnak, csak a glaukómáról dadogok. A szűkülő látás pedig valahogy összefügg a hazaszeretet paradoxonjával: ugyan egyre kevesebbet látok magam körül abból, amit hazának nevezhetek, de úgy érzem, a lélek ennek ellenére soha nem tud így szűkülni.