Mindig ott volt az a titokzatos mosoly az arcán, ami az osztálytársai körében kedvessé és népszerűvé tette, de engem elbizonytalanított. Elbizonytalanított túl azon, hogy lényegileg mindennel és mindenkivel szemben gyanakvó vagyok, mióta az eszemet tudom, pontosabban, mióta magamat ismerem, már amennyire ismerhetem, megismerhettem magamat, ami igen kétséges, hiszen mit lát egy tükör a tükörben? Önmagát megsokszorozva.
Szép arcán, mert lenyűgözően szép volt még a többi tizenhét éves lány között is, akik ebben az életkorban a legvonzóbb arcukat mutatják, mint a méheket váró virágok nyíló szirmai, egyszóval szép arcán örökké ott ült a társainak vonzó, de nekem gyanús mosoly, amely gyanús jelző, ismétlem, az én hibám, személyiségem torzulása is lehetett volna.
Közbevetőleg meg kell jegyeznem, mert a bölcselkedésnek sohasem tudok ellenállni, hogy mint tudjuk, sokféle mosoly van. Ha éppen kedvünk támadna elemezni ezt az arckifejezést, akkor kevesebb élettapasztalattal is felsorolhatunk néhány típust az öröm mosolygásától a szomorkás mosolyig, a gúnyostól a megvető mosolyon át a gonosz mosolyig. Az ő mosolya az én akkor még kétségesnek tekinthető értelmezésem szerint egyik említett kategóriába sem fért bele, és arra sem gondolhattam, hogy pusztán az önmagukban bízó, önmagukkal elégedett, erős lelkű és jó szándékú emberek nyitottságának, barátságosságának a jelzése ez a másokat is mosolyra késztető arckifejezés.
Nem tagadhatom: álarcnak tartottam. Miután kamaszkorom óta magam is többnyire maszkokat hordok, attól függően váltogatva, hogy milyen helyzetben kivel találkozom, természetesnek véltem, hogy ezt a titokzatos mosolyt szintén felvett modornak lássam: a valódi arcot, a valódi érzéseket, gondolatokat elrejtő álcának.
De mit rejteget állandó mosolya mögött egy virágzóan szép, ártatlan, vagy annak látszó ifjú lány?
Igaz, ifjúkori és pedagógusi tapasztalatból is tudhatom, hogy tizenhét éves emberek sok mindent takargathatnak mások elől, néha maguk sem tudják pontosan, hogy mit, de indulatos gesztusok, váratlan kitörések, nevetések, sírások és elszólások jelzik a vulkán mélyén forrongó titkok láváját.
Mint felnőttnek és főleg, mint tanárnak, minden jogtalan beavatkozás nélkül lehetőségem, sőt bizonyos értelemben kötelességem volt, hogy megpróbáljak az álarc mögé pillantani, azaz megkíséreljem a legjobb indulattal, mintegy a segítés szándékával, de a manapság egyre inkább és joggal üldözött intimitást, az intimitás látszatát is messze elkerülve, az úgynevezett személyiségi jogokat nem sértve tudomást szerezni a mosoly mögötti titokról. Úgy éreztem, erre a kutakodásra – pedagógiai tapasztalataim alapján – már csak azért is felhatalmazást adhatok magamnak, mert a legmélyebbre rejtett titkok, amelyek nem nyilvánulnak meg a már fentebb említett gesztusokban, jelekben, jelzésekben a legveszélyesebbek. Úgy értem a legveszélyesebbek az adott személyre nézve, akit a joggal nagyra tartott és kötelezőként is tanított költővel szólva titkos féreg foga rág, és aki sem kimutatni, sem – az örök lárvamosoly mögé rejtőzve – esetleg feldolgozni sem képes, amit rejteget.
Könnyű volt az alkalom megteremtése.
Néhány tehetséges diáknak külön feladatot adtam „Az irodalom hatása az életemre” címmel, és mivel mosolygó diákom kitűnő tanuló volt, mellesleg nem csak irodalomból, ezt a feladatot ő is megkapta. Az esszéket, a téma személyes érintettsége miatt, mindenkivel négyszemközt beszéltem meg egy napfényes májusi pénteki napon az utolsó óra után.
Az esszék szerzői előre megadott időpontokra érkeztek és egyenként léptek be az osztályterembe.
Tanítványom, aki miatt az egész hercehurcát kezdeményeztem, természetesen kitűnő dolgozatot írt, ami a felvetett gondolatokat és a megfogalmazás módját illeti, de egyetlen félmondat sem utalt a személyes életére.
Esszéjében az irodalomnak a befogadóra gyakorolt terápiás, képzeleterősítő, önismeretet növelő, ismeretszerző és hasonló hatásairól meditált, amit természetesen úgy is lehetett érteni, hogy az ő életéről, belső világáról is szó van elméletileg, amelyről azonban közvetlenül a dolgozatából nem lehetett megtudni semmit.
– Kitűnő esszét írt – kezdtem. – Gratulálok!
– Köszönöm, tanár úr! – mondta.
– Különösen az fogott meg – folytattam a dolgozatát lapozgatva –, hogy a vallás hatását az irodaloméhoz hasonlónak tartja. Megkérdezhetem, hogy: vallásos esetleg?… Nem kell válaszolnia rá, ha nem akar.
Mosolygott, mint akinek nincs titka.
– Nem állíthatom, hogy vallásos vagyok. Nagyszüleim kiskoromban gyakran elvittek a templomba és a kedvükért néha nagyobb ünnepeken ma is elmegyek velük.
Bólogattam, mint akinek nincs is több kérdése. Aztán mintha mégis eszembe jutna valami, megjegyeztem:
– Maga nagyon szófogadónak és kivételesen őszintének látszik.
A szája széle megrándult, amit talán csak azért vettem észre, mert mindenáron a mosolya mögé akartam pillantani.
– Nem hiszem… – kezdte. – Nem hiszem, hogy szófogadóbb vagy őszintébb vagyok, mint a többiek. – Aztán hirtelen felcsillant a szeme és a dolgozatára nézett, mint aki vissza akar terelni a témához, ami miatt itt van és amiért egyáltalán négyszemközt beszélgethetünk. – Az irodalom egyébként az őszinteséget is erősítheti. Ha a vers vagy a próza kimond valami olyasmit, amit az olvasó talán saját magának sem mer bevallani, akkor az a kijelentés a befogadót bátorítja, feljogosítja, hogy őszinte legyen. Vagy legalábbis őszintébb.
Bólogattam.
– Nagyon fontos gondolat… Ezt akár beleírhatta volna a dolgozatába is…
– Bocsánat, tanár úr, de beleírtam – mosolygott rám rendületlenül. – A második oldal alján van körülbelül és a harmadik oldal tetején.
– Igaz… igaz… – dadogtam. – Most már emlékszem.
Mosolygott rám, és már nem tudtam, mit mondjak vagy mit kérdezzek, hogy a mosolya titkáról feltörjem a pecsétet.
– Egyébként jól van, minden rendben? – kérdeztem, amit hülye felnőttek szoktak kérdezni, ha már nem tudnak kérdezni semmit.
– Köszönöm, jól, minden rendben! – mondta és elbúcsúztunk.
Körülbelül két hét múlva az iskolához közeli erdős ligetben talált rá egy hajnali futó. Felakasztotta magát.
– Idegenkezűség kizárva – mondták a rendőrségi szakemberek.
Természetesen mindenkit kihallgattak, aki kapcsolatban volt vele, de sem a szülei, sem az osztálytársai, a tanárai és persze én sem ismertem az öngyilkosságát kiváltó okot. A tudatlanság talaján burjánzásnak indult a pletyka.
Év végén felmondtam az iskolában. Most biztosítási ügynök vagyok. Életbiztosításokkal foglalkozom elsősorban.
