szögek
mintha tegnap mondtad volna
minden csak előkészület
egy elcsitított délután súrlófényeiben
fázom amikor meleget fúj a szél
ebből még semmire sem következtetek
szögeket is hordhatsz magadnál fésű helyett
zsebeidben a megtört létezés
amit szemed szór arcomba
nappal is éjszakára néz
ahonnan nincs érkezés
a földfelszín is csak sebeket hord
és nem kelnek ki a magok
ezen a tavaszon amiben a tél
tart bűnbocsánatot.
kávészünet
milyen jólesne most egy csésze kávészünet
míg megüresedik a fürdőszoba
az ajtónak támasztott tenger
habjába cukrot lapátolni a kiskanaladdal
a poharad majd a résen adom be
az emlékek szirénhangjaival
mintha lábadra lépne a reggel
egymásból sikítanánk fel
a törölközőben a test lélegzete
nedvesen akasztom fel
most kéne megkötni a kezem
csupa sókristály.
cezúra
cserepes ajkadon a könyörület
mint egy csöndes metafora
vörösét lobogja a hajnal cezúrája
tekintetedbe költözik a szürkület
visszfényeként egy nagy egy utolsó sorstörésnek a
kráterekben a mélységet is megkapod
a tegnap ásott gödrök a gömbben
halvány gombostűfejek
amikor két kezed a csillagokra helyezed
a hold ezüstjének ágyazol meg arcod hűvösében
most az ég van maga alatt
és esténként most is feketét visel a nap.
relativitás
a plafonon lopott árnyékok szaladnak
a tenyeredben ébredt föl a nap
elejted arcomat
az éjszakák egyre messzebb gurulnak
bőröm alá vackoltad magad
a sejtek összébb húznak
se otthonom se fekhelyem
fölülről nézlek sejtésem sincs a csillagok álmatlanságán
melyik két pontot kéne összekössem
minden nap fölsírsz belőlem
az újrakezdés késni fog
minimum fél számot hosszabbodnak a nappalok
magát ringatja a sötétség égre írt magánya
a létezés a halál relativitása.
