Démoni függőség (Fehér Béla: Ördögcérna)

Jó anyag! – leheljük vidori-hüdöttnek tűnő szájjal, nem evilági csillogású szemekkel, miközben elvarázsoltan és táguló tüdővel slukkolunk újra és újra Fehér Béla méregerős, rögtön ütő, szóbokrok és lycium barbarum (azaz ördögcérna, más néven „semfűsemfa”, tehát szintén bokor) leveleiből morzsolt, könyvlapok papírjába sodorintott kövér spanglijából. Egy igazi irodalmi rakéta, vaskos Esterházy-joint és -hommage, Csepella Olivér Nyugat + zombik képregénytripjének rokona, zombik nélkül – de falakban motozó kísértetekkel, padláson kifektetett, kitömött apóssal; itt semmi és senki nem szent, istent sem ismer, a nyelv blaszfém üzemmódban.

Péklapáton Utazó Tobogán, gyógyvizes kúrára egybegyűlő nyugatosok (Laczi báró, Bandy, Déziré, Szerbtóni, tirpák Zsül és költő Gyula, Margitka, Babics mester és Zsiga bátyó), művészi szabadsággal és nem kevés alkohollal élő filmes stáb, hely- és időtörténeti kutató szóvirágos történettobzódásai a Debrecen környéki vastavai Sárga Pipacs fogadóban. Külön-külön és együvé gyúrva – mesékkel, idézetekkel, irodalmi utalásokkal, a könyvborítón szereplő parfümplakátot is megalkotó A Muchával (Mohával), ördögi alakokkal, áldott emlékű EP-vel megáldva, elképesztő fordulatokkal, rendkívül szórakoztatóan, humorral tömörítve. A maga örömére író szerző jókedvű viháncolása ez, melyet a hálás olvasó hasonló örömmel nyugtáz. Szív (segédletként és igeként) magába…

Nincsenek dimenziók, „mert az idő nem úgy megyen, hogy a múltból halad toronyiránt egyenesen, hanem csigásan kanyarog, tekereg, vagyis úgy fonódik előre, hogy vissza-visszatér, belekapdos abba, ami már eltelt, de abba is, ami majd eztán jön”. Nem kis teljesítmény hát mindezen mesepatakokat összefogni, regénymederbe terelni, úgy, hogy a nyelvi leleményesség örvényei és a poétikus szóhabzás játszi élvezete az olvasót se rántsa mélybe, inkább jólesően sodortassa magát az áradattal. Mindehhez négy fő elbeszélőre volt szüksége az írónak: egy Szerzőre, aki a Zöldvendéglő című (nem mellesleg Fehér Béla írta) regényből az eredeti helyszínen forgatott film tíz forgatási napját jegyzi; egy (nem mellesleg a Zöldvendéglő című regényből importált) levegőben és időben száguldozó Puttóra (Péklapáton Utazó Tobogánra); egy Lexicus néven publikáló önjelölt polihisztorra, helytörténészre, aki lépten-nyomon ördögszarba botlik; illetve a lehetetlen nevű fogadót vezetők négy nemzedékéből a második, II. Rideg feljegyzéseire száz évvel ezelőttről, a Nyugat háború előtti korszakából. Az ő írott vagy elbeszélt ízes nyelviségű történetszálaik gombolyodnak olyan Fehér Béla-regénnyé, mely Esterházy-regényként idézi, teremti újjá és penetrálja Esterházy Péter és Fehér Béla korábbi regényeit; citálja és újrahasznosítja a magyar irodalom (fentebb nevezett képviselőitől éppúgy, mint másoktól kölcsönzött) közkinccsé vált sorait; feleleveníti és rekontextualizálja azokat a Fehér Béla- és Esterházy-regényeket, melyek citálták és újrahasznosították a magyar irodalom (fentebb nevezett képviselőitől éppúgy, mint másoktól kölcsönzött) közkinccsé vált sorait… etc.

Tudnivaló azonban, hogy az egész mindig több, mint a részek összessége, így van ez a túlburjánzó irodalmi ráhagyatkozás (Függő-ség) parodisztikus, ámde mindig önmagán túlmutató eseteiben is. Az Ördögcérna sem kivétel ez alól, megfejelve Fehér Béla autonóm elbeszélői világával. Ám hogy a vidám önfeledtségen, az irodalmi és irodalmon túli létezés sokszínűségének detektálásán kívül kiből mit hoz elő ez a tudatmódosításra rendkívül alkalmas démoni-irodalmi utazás, nyilván alkat kérdése is. De para kizárva; terápiás jelentősége vitathatatlan; ha megkérdezi kezelőorvosát és gyógyszerészét, mellékhatásként a rászokást ajánlják majd. (Magvető, 2021. 217 o.)