A minimálbér kérdése búvópatakként bújik elő a belpolitikai diskurzusban. Ám ez egy picit sem vicc!
Még tavaly jelentette be Dobrev Klára, hogy ő már el is intézte az európai minimálbér kérdését, amivel pártom, az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom erősen vitába szállt, különösen azon az ágon, miszerint a normális minimálbéreket, illetve béreket idehaza kell kiharcolnunk, nem a brüsszeli malmok lassú és eleve kompromisszumos őrlésére várni.
Az idén februárban persze megszólalt a kormány is: simán jóváhagyta a munkaadók arcpirító ajánlatát, tehát az érdemi emelés helyett még az inflációval sem korrigált. Emögött nyilván az a szándék húzódik meg, hogy jövőre, a választási évben látszatra egy nagyobbat tudjon lépni.
Mindezekhez képest az ISZOMM politikai programjának sarkalatos pontja egy olyan minimálbér elérése, ami a létminimumon túlmutat. Mi azt mondjuk, hogy a minimálbér azért legyen nettó 250 ezer forint, mert dolgozónként egy gyermekkel számolva ma ennyiből lehet megélni Magyarországon.
A munkásmozgalom egyik nagy tanulsága a bérharcok szokványos kezdete, hogy t.i. a munkaadók és az általuk mozgatott szakértők a dolgozók követeléseit - kórusban - lehetetlennek, utópisztikusnak, demagógnak, populistának, stb. minősítik. Így van ez 1886, azaz a 8 órás munkaidő követelésének megindulása óta, olyannyira, hogy helyenként még a mai napig véresen kell küzdeni érte - lásd a rabszolgatörvény körüli csatákat.
Ebbe a sorba illeszthető dr. Dávid Ferencnek, a DK szakértőjének írása is (Havi 250 fixszel..., május 10.), jóllehet ő jóval kevésbé kategorikusan fogalmaz, mit sokan mások. Azért az udvarias “nem!” jól hallható.
A vitánk azonban egyelőre nem szakmai, hanem színtisztán politikai, mondhatnánk: világnézeti különbségekből indul. Magyarországon ugyanis a rendszerváltás óta axiomatikusan égették be a köztudatba, hogy a kapitalizmus logikája szerint először a tőkéseket kell jóllakatni, utána az államot, s ha marad valami, az esetleg lehet a dolgozóké. Mi ezt fordítva képzeljük, habár a mai követelésünk szerényen megáll a méltányosság és az egyenlőség szintjén. A szereplőket egyenrangúaknak tételezzük, és ezt nevezzük korunk szocializmusának. Erre törekszünk.
Mindazonáltal eszünkbe se jut, hogy a mai magyar Országgyűlés (és/vagy kormány, illetve hivatalos ellenzéke) elfogadná a havi nettó 250 ezer forintos minimálbér-politikánkat. Ez az Országgyűlés volt ugyanis az, amely eredendően kvázi csont nélkül - t.i. az én egyedüli, következetes ellenszavazatommal - megszavazta a kormány rendkívüli jogrendre vonatkozó akaratát, hasonlóképpen az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényt, és legutóbb a 25 év alattiak korlátozott adómentességét is. Ám ez csak a felszín. A mai magyar Országgyűlés tagjainak nagy többsége ugyanis valamilyen szinten vállalkozó (értsd: munkaadó), és ezért inkább az lenne a képtelenség, ha a dolgozók helyzetének érdemi, nagyságrendi javításával foglalkoznának. (Az ISZOMM relatíve kényelmes helyzetben van, hiszen sorainkban leginkább munkavállalók vannak, s durván minden másodikunk egyúttal súlyos devizahitel-károsult is.)
A vitának azonban rengeteg ága-boga van.
A gazdagok fokozott megadóztatásával szemben semmi kifogásunk nincs, mindazonáltal a mai ellenzék hallgat az adó- és járulékpolitika esetlegesen gyökeres átalakításáról, holott az ISZOMM világosan leszögezte, hogy a jövedelempolitikájához a maihoz képest egészen más elvonási és újraelosztási rendszer szükséges.
Dr. Dávid Ferenc feltételezéseitől eltérően viszont inkább tartózkodóak vagyunk az adómentességek terén, ideértve a minimálbér adómentességét is. A dolgozók ugyanis értelemszerűen mindig nettó munkabérben állapodnak meg, amit aztán a bérszámfejtők bruttóban fejeznek ki. Márpedig az adókedvezmények sajnos a legtöbb esetben - az alku részeként - a munkaadók zsebében landolnak. Álláspontunk tehát az, hogy mindent meg lehet vitatni, mindenféle adó- és járulékpolitikákról szívesen tárgyalunk, de a mi matekunknak csak az lehet a vége, hogy a nap végén legkevesebb 250 ezer forint maradjon a dolgozók zsebében.
Hasonlóképpen, a feltétel nélküli alapjövedelem iránt is csak korlátozott lelkesedéssel vagyunk. Legfőképp azért, mert a vonatkozó felvetések, ötletek, vázlatok igen sokfélék, és többségükben egyáltalán nem látjuk biztosítva például a társadalombiztosításhoz fűződő igények kielégítését.
A mi cölöpeink bizony jövedelmi alapokon állnak. Köszönöm dr. Dávid Ferencnek, hogy mélyebben is áttekintette a politikai programunkat, s igen jól mondja, hogy abban bizony sokkal több van, mint a nettó 250 ezer forintos minimálbér. Igen, az csak a társadalmi minimum.
A DK szakértője azonban az olvasóra bízza a törekvéseink kivitelezhetőségének eldöntését, hozzátéve néhány kalkulációt, hogy szerinte miért nem. Mi is az olvasókhoz fordulunk egy másik, jellemző számpárral. A 250 ezer forintos minimálbér az egy dolgozóra jutó GDP egyhatoda. És feltesszük a kérdést: mi abban a lehetetlen, hogy a magyar dolgozók az általuk megtermelt GDP legalább 16 százalékát munkabérként megkapják?