Kosztümös mesék

Meg nem történt történelem - ezzel a címmel Alexander Demandt német ókortörténész írt egy könyvet 1984-ben. Olyan kérdéseket vizsgált, mint hogy mi történhetett volna, ha a történelem emez vagy amaz eseménye másként alakul. Fontos, hogy a tanulmányok nem egyszerű fantáziálgatások, hanem korábbi elméleteken alapulnak, ütköztetik azok nézőpontjait. Így valóban arról van szó, mi történhetett volna, és nem arról, mi történt volna. A történész műve versengő hipotézisek végiggondolásán alapul. És a XX. században a filmesek elég gyakran éltek azzal, hogy alternatív történelmet ábrázoltak a filmvásznon.

Miért írjuk mindezt? Nemrégen nagy visszhangot keltett a Netflixen futó Bridgerton család című sorozat. A régenskori (1811-1820 közötti) Angliában játszódó történet az angol arisztokrácia világába vezeti be a nézőt. Ám a családtörténet nem a sablonos szüzsével keltett föltűnést, hanem azzal, hogy az angol arisztokrácia számos tagját színes bőrű színész játssza. Önmagában ez a tény még nem tenné jelentőssé a történetet témánk szempontjából. Puskin, a három Alexandre Dumas, sőt többek szerint Beethoven is fekete-afrikai gyökerekkel rendelkezett, és származásuk többé-kevésbé köztudott volt a korban. Önmagában tehát a színes bőrű angol nemesek szerepeltetése még nem váltaná ki a kritikákat. Csakhogy a történet behoz egy olyan szálat, amely teljesen ellentétes a történelmi tényekkel: a filmben elhangzik, hogy a „faji” egyenlőség megvalósult Angliában. Valójában persze a rabszolga-kereskedelmet Angliában 1807-ben tiltották be, a rabszolgaságot pedig csak 1833-ban (azzal a kiegészítéssel, hogy a kormány kártérítést fizetett a tulajdonosoknak).

Túlzó „bűnös történelemhamisításról” írni a sorozat kapcsán, hiszen nem egy történelmi filmről van szó, hanem egy könnyed alkotásról. A Bridgerton család éppen azért nem történelem, mert nem teljesíti a történelmi filmmel és irodalmi alapjával, a történelmi regénnyel szembeni elvárást: nem valósághű. Lukács György filozófus, esztéta nem véletlenül a valósághűséget tekintette a választóvonalnak, amely alapján a történelmi és a társadalmi regény elválnak egymástól. Az igazi történelmi film nemcsak csatákat és királyokat ábrázol, hanem bemutatja egy adott kor és társadalom dilemmáit, konfliktusait, tűpontos hitelességgel, időhöz és helyhez kötöttséggel. Mondhatni, a realizmus minimális foka nélkül a történelmi regény és történelmi film nem történelem, hanem mese.

A filmsorozat társadalomtörténeti háttere persze hihetetlen. De éppen a hihetetlen volta miatt mese, és nem történelem. És azon is érdemes elgondolkozni: mennyivel hihetőbb volt az, hogy egyetlen ember visszamenőlegesen kiküszöböli az amerikai csorbát Vietnamban, vagy Afganisztánban másodmagával (minimális külső segítséggel) lemészárol egy teljes szovjet alakulatot (századot, ezredet, vagy mi is volt az, nem derül ki a filmből)! Vagy az nagyon reális, ugye, hogy három ember összeesküvése és postagalambos levélváltása képes lenne összeomlasztani a Habsburg birodalmat, ha nem akad két gonosz áruló, aki megmentse a dinasztiát! Ezek kosztümös mesék, nem történelmi filmek. Csak idehaza divat minden kosztümös és kardozós-lovaglós filmre rábiggyeszteni a „történelmi” jelzőt. Holott attól, hogy szép urak és hölgyek szép ruhákban forognak kastélyok és paloták termeiben, vagy egyszerre húsz ember lő és vív egy csatatéren, vagy harcol a zsarnokság ellen, még nem lesz semmi történelmi.

A mozgókép gyakran él azzal, hogy belenyúl a történelem menetébe. A „meg nem történt történelem” legismertebb esete a Quentin Tarantino által rendezett Becstelen brigantyk című film, amely átírja a II. világháború végét: egy amerikai zsidó katonákból álló kommandó likvidálja Hitlert és a teljes náci vezérkart. Ezzel a film fiktív idejében a háború lerövidül kb. fél évvel. Láthattunk példát a „történelembe” való beleírásra Mel Gibson William Wallace-filmje kapcsán, amelynek szinte egyetlen kockája sem stimmel.

Az 1963-as Sándor Mátyás szintén átírja a magyar történelmet, de úgy, hogy aközben még a forrásához, Jules Verne regényéhez sem hű. Ugyanis a film végén nemcsak Sándor gróf bosszúja teljesedik be, hanem ráadásul a magyarok kivívják a függetlenséget(!), ami durva átírása a történelemnek, és egyébként meghamisítja a Verne-regény szociális mondanivalóját is. Hiszen Sándor Mátyásból így nem válhat Antekirt doktor, és nem keresheti hontalanként a társadalmi igazságosság lehetőségét egy Földközi-tengeri szigeten. Önmagában persze már Verne eredeti regényének alaptörténete is szigorúan történészi szemmel nézve abszurd: három ember összeesküvése aligha rengeti meg a Habsburg birodalmat, és vívja ki Magyarország függetlenségét, különösen nem 1867 májusában, amikor a regény cselekménye játszódik (három hónappal a kiegyezés megkötése után, egy hónappal Ferenc József királlyá koronázása előtt).

El kell tehát fogadni, hogy bizony a kosztümös történetek elsősorban mesék, melyek szórakoztatni kívánnak, és emellett – ha alkotóik adnak magukra – ugyanazt teszik, amit a mesék és mítoszok, egyszóval a közösségi történetek tesznek az őskor óta: mesélnek a jóról, rosszról, nemesről, szépről.

Nem árulok zsákbamacskát: számomra a fenti példák közül a Sándor Mátyás sokkal érdekesebb alkotás, a világirodalom legszimpatikusabb (ráadásul magyar nemzetiségű) anarchista hősével, mint akár a Rambo-széria, akár a Bridgerton család, akár A rettenthetetlen vagy a Becstelen brigantyk. Igaz, a Habsburg birodalmat összeomlasztó összeesküvés terve semmivel nem nagyobb abszurditás, mint egy másik Verne-regény, a Sztrogoff Mihály alapötlete, amely az 1860-as évekbeli Oroszországba álmodja vissza a XIII. századi tatárjárást (ez ám az igazi „civilizációk harca”!). Ráadásul a steampunk irányzat előfutáraként tiszteli Verne-t, és erre az irányzatra egyébként is jellemző a történelemmel való intellektuális játék. Viszont egyik mű sem történelem, és nem is akarnak ilyen tükröt tartani a társadalom elé.

Más szempontból is megragadhatjuk a történelem és a mese kapcsolatát. Gavriel Rosenfeld történész, a Connecticut állambeli Fairfield University Judaisztikai Tanulmányok Programjának igazgatója az alternatív történelemről való gondolkodás értelmét abban látja, hogy ezzel kifejezhető a vélemény a jelenkorról. S bizony, ha így nézzük a Bridgerton családot, el kell gondolkodni azon, hogyan ábrázolták a fekete-afrikaiakat mondjuk hatvan-hetven éve. Van összehasonlítási alapunk. Vegyünk csak egy nagyon közismert példát, amely szándékosan egy kalandfilm. A filmes Tarzan-történetekben mindig furcsa volt, hogy a fekete-afrikaiak két módon szerepeltek bennük: vagy vad törzsi harcosok voltak, vagy pedig a gonosz „fehér” utazók teherhordói, s mint ilyenek, „fogyóeszközök”. Nem volt arcuk, történetük, csak arra szolgáltak, hogy vadállatok és ellenséges harcosok támadásai révén elfogyjanak a film végére. A jó „fehér” őserdei hős számolt le a „rossz fehérekkel”: az orvvadászokkal, a kalandorokkal. A fekete-afrikaiak saját földjükön alázatos szolgákként voltak ábrázolva. Napjaink filmjeinek egysíkú ábrázolása válasz egy korábbi egysíkú ábrázolásra. Ilyen értelemben a filmek fölfoghatók úgy is, mint a lassú emancipációs folyamat eszközei. Ettől azonban még nem lesznek se jó, se sikeres filmek, és végképp nem lesznek történelmi filmek. Jó filmek attól lesznek, ha épkézláb cselekményük van, és jó a forgatókönyv.

A félreértés abból adódik, hogy Magyarországon hajlamosak minden kosztümös filmet pongyola módon történelmi filmnek nevezni. Noha sem a két Verne-adaptáció, sem a Rambo nem történelmi film, akkor sem, ha történelmi környezetben játszódnak, és valós politikai, katonai konfliktusokat használnak meseelemként. Itt a mesén van a hangsúly. A történelem nem egy élő szövet esetükben, hanem egy olyan háttér, amely lehetőséget nyújt a szereplőknek a kalandra és a morális kiteljesedésre. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az igazi történelmi filmnek törekednie kell a valószerűségre, annak érdekében, hogy valóban történelminek tekintsük. Reméljük, hamarosan elkészülnek valószerűségen alapuló filmek a távoli magyar múltról is.