Lukács György;1956;kommunizmus;marxizmus;Heidegger;

2021-06-05 21:26:09

Lukács Györgyről - ötven év után

A sáros, télről maradt faleveleken tapos tengernyi ember, megyünk a ravatalozó felé, ismerősök, ismeretlenek. Nem sokat beszéltünk egymással, mondjuk: semmit. Valami olyasmi tűnt el az életünkből, ami addig, amíg volt, támasztotta énünket, bár nem igen gondoltunk rá. Most, amikor végleg csak a „nincs” felé gyalogoltunk, hirtelen árvának éreztük magunkat. Legalábbis, akik ott tapostuk a tavalyról maradt sáros faleveleket. Még jócskán benn a kádári időkben – pártember sehol. Halála is kellemetlen eseménynek számított.

Ő maga mondta, hogy kellemetlen ember vagyok, bármilyen rezsim is van, én szálka vagyok a mindenkori dirigensek szemében. Már nagyon beteg volt, de csak írta utolsó közbeszólásait olasz, német, francia lapokba - demokráciát követelve a sztálinizmus megkövült bohóckodása helyére. Marxizmusa nem kellett a komcsiknak, rendszerkritikáját üldözték, később nyögve lenyelték. 1968 körül beengedték „abba” a pártba, de jelenléte ott is idegesítette őket. Mint ahogy egész életét úgy élte, hogy mindenfajta közösségben ő volt az a teoretikus, aki meg merte mondani - meg tudta indokolni –, miért szar az egész. A Kommün után menekülés, Berlin (balhék sora a proletár-írókkal), Prága (újabb cirkuszok) - végül Moszkva. Ne hogy azt hidd, hogy itt védve lett. A harmincas évek perei idején hónapokig ült a Ljubljankán, az NKVD legendás kínzóközpontjában. Fogalmam sincs, hogy úszta meg, mert ott – mármint a börtönben –, a kivégzés küszöbén is mondta a magáét vallatói arcába.

Csak azért említem ezt a börtönbéli Golgotáját, mert a mai emlékezetpolitika nemcsak hatalmas filozófiai produkcióját igyekszik törölni a szellem világából, de ellenálló karakterét is. Igen, kötött kompromisszumokat. Sőt, voltak vad húzásai is (irodalmárok máig nem felejtik az Újhold című folyóirat elleni kirohanását, vagy a Madách-vitát.) Ideológusnak nevezték ki egy-két évre. De alig itthon, az emigrációból érkezve nyakába sóztak egy kiközösítő vádiratot: 1949-ben vagyunk, az első hazai (egyébként életében a sokadik) Lukács-vita idején. „A Józsi azt üzente, hogy az első nem jó, írjak még egy önkritikát, és akkor megúszom…” Az üzenet a perbefogásról szólt. A „Józsi” itt Révai József volt, a Rákosi körüli quadriga egyike, és amire céloz az a Rajk-per, meg annak vége, az akasztások sora.

Addig – 1948 végéig – a bölcsészkaron telt ház volt előadásain, óráira verekedtek a hallgatók, sőt civilek is, akik hallani akarták azt az embert, aki egy „másik Marxról” beszélt nekik. De a „Józsi üzenete” után egy lélek nem járt a bölcsészkar Lukács intézetének folyosóján, kivéve azt a pár tanítványt – Hellert, Vajdát, Tőkeit, Hermannt –, meg még vagy négy-öt naiv filoszt. Őt meg el is tiltották a tanszékéről, hiába írta meg második önkritikáját. Amivel csak a halálos pert úszta meg – a hallgatók közelébe nem engedték. Mi, körötte sertepertélők, egyre több gondolatát kérdőjeleztük meg, de filozófus nagyságát, sziporkázó szellemét, életművének maradandó erejét, azaz iskoláját, soha.

Nos igen, jött a forradalom, Nagy Imre kormányában kultuszminiszter (hivatalosan: népművelési miniszter) lett. A szovjet tankok bevonulása után ez aztán végképp betett neki: nemcsak revizionista lett (ez volt a Marx-tagadók korabeli megbélyegzése), hanem ellenforradalmár is.

Ellenség volt pártján belül szinte halála napjáig. Utolsó pillanatban visszaadták tagságát. Amit szkeptikus félmosollyal így kommentált: „Visszazártak”. Hithű marxizmusát kb. így fogta fel mindennapi használatra.

Személyes sorsa nem érdekelte túlságosan. Írta Esztétikáját, aztán ontológiai alapvetését (meg titokban kiküldött rendszerkritikus leveleit). Pedig, ha tudta volna, mi veszi körül saját lakásában, akár óvatosabb is lehetett volna. Tán tudta, hisz moszkvai kalandjaiból ismerhette a bolsi rendet. Szóval, ha tudta volna, hogy a házvezetőnője, a fordítónője, a gépírónője mind a BM-nek dolgozott, hogy látogatóinak mondatai az elhárítás gépein kopogtak... Nem érdekelte.

Mert azt is tudta, hogy a húszas évektől kezdve egyre nagyobb nemzetközi nagyság volt, könyvei szerte a világon (kb. hatvan országban) jelentek meg. Japánban már életében összkiadással (!) ünnepelték… Úgy vélte, hogy ez védettséget ad neki. Tudta? Tudhatta volna, hogy a diktatúra csapásától ez se igen mentheti meg. Nem érdekelte.

Érdekes furcsaság, hogy utólag életművének egy darabját, Az ész trónfosztását fikázták a legjobban. Hogy miért rugdossa Heideggert? Ma már tudjuk, hogy szellemi erejével keresztüllátott e náci szimpatizánson. (A nemrég indult, ún. „Fekete füzetek” című napló-sorozatban Heidegger saját keze írásával leplezi le mélységes antiszemitizmusát, rasszizmusát.) De továbbmegyek: Lukács szinte máig előre látta az irracionalizmus, tudományellenesség terjedését is.

Egyébként írásaival a hatvanas években induló neomarxizmus egyik elindítója volt, a „frankfurti iskola” nagyságai (Adornoék) – bár szemöldökráncolással –, de támaszkodtak rá. Így az akkori New Left, majd később a poszt-marxizmus - vagy minek nevezzem - klasszikusa lett. Mit mondjak: ma nagyon él a két Amerikában, Franciaországban, és persze Németországban. Csak nálunk törlik, véres kezű komisszárként kicsukva a nemzet Panteonjából. De azt is csonkításnak érzem, hogy ha az ifjabb generáció rá gondol, csak A lélek és a formák című (1910) fiatalkori „bestsellerét” érzik időtállónak. Ami tényleg nagyot szólt akkor és azóta is ott rezeg a köztudatban. De Hegel könyvét (A fiatal Hegel című művét), vagy Esztétikáját érdemes lapozni.

Mellékesen jegyzem meg, hogy moszkvai bebörtönzése idején az NKVD-sek házkutattak lakásán és elvitték Lukács akkor készülő Goethe-monográfiájának ötszáz oldalas kéziratát. Az a fura, hogy azóta sok minden előkerült, az oroszok később visszaadtak ezt-azt - de ez a Goethe-könyv valamiért eltűnt. Pedig ott még egy sajtcédula sem veszhet el. Nem lehetne most visszakunyerálni, hisz annyi mindent kiadnak ma már az egykori NKVD archívumából?

Az írás, a kritikai gondolkozás tartotta életben. De ennek ellenére hallgatóira, tanítványaira volt ideje. Csodás tapintattal tudta a körötte levőket rávezetni egy-egy filozófiai-esztétikai probléma megoldására. Arra tanított, hogy mindenütt nyílt kérdéseket érdemes keresni-találni, filozófusnak ez a dolga. Szülinapjain vacsorát adott, ahol szabadon lehetett beolvasni neki ilyen-olyan tévedéseit, és ő mosolyogva viselte ezeket a szemtelenségeket. Kedvence Heller Ági volt – nemrég ment el tőlünk ő is -; vele komolyan vitázott, tán őt vette igazán komolyan, meg Fehér Ferencet (szintén a felejtés gödrébe hajított, korán elhunyt gondolkodót.)

Aztán a kilencvenes évek után kezdett leíródni a jeles magyarok listájáról. Mit leíródni, gyalázkodó írások törölték nevét, emlékét. Szobrát – Varga Imre pompás művét – elcipelték a Szent István parkból, emléktábláit összetörték. Archívumát szép lassan szétcincálták (pedig az Akadémia gondozására bízta kézirat-hagyatékát); jegyzetei, cédulái, melyen ott pár hazai és számos külföldi kutató dolgozott, szétrepültek, igaz, katalogizálva.

Ötven év, nagy idő, és miközben külhonban egyre csak nő gondolatainak hatása, mi, idehaza legfeljebb levett kalappal állunk a fél évszázadnyi űr előtt.

(Ötven évvel ezelőtt, 1971. június 4-én hunyt el Lukács György)