Halálos élethimnusz

Ami máskor megszokott, az most különösen jó. Már attól izgalomba jövök, hogy látom mennyien állnak az Erkel Színház előtt, az Andrea Chénier premierjére várva. Mióta újra lehet játszani nézők előtt, több kisebb színházban is voltam már, de ez mégiscsak az ország legnagyobb teátruma. Örülök, hogy most sokan leszünk, nem néhány ember lesz a színpadon, hanem bizony lesz kórus is, és a zenekar szintén tekintélyes létszámú. Szóval, hogy végre megint ennyi ember „összelélegezhet”, amit ugyebár hosszú-hosszú ideig a lehető legkevésbé lehetett megtenni. Föláll Ókovács Szilveszter főigazgató a protokollpáholyban, körbemutat, és azt mondja, hogy itt 200 napja nem volt előadás. Ez megborzongató. Köszöni, hogy itt vagyunk, köszöni a bátorságunkat. Utálom, hogy ehhez, beoltottan is, még némi bátorság kell, már végre a lehető legtökéletesebb nyugalommal szeretnék arra a kulturális eseményre menni, ami érdekel, ahová szinte önmagától visz a lábam.

Umberto Giordano egyműves szerzőnek számít. Na jó, időnként a Fedora még feltűnik, például adták a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon, ami idén lett volna 20 éves, és a jubileum alkalmából sikerült megszüntetni. Mintha Giordano tudta volna előre, hogy csak egy operáját értékeli igazán az utókor – szintén így járt a Parasztbecsület szerzője, Mascagni vagy a Bajazzók alkotója, Leoncavallo –, belezsúfolt a darabjába, amit csak lehet. Történelmi sorsfordulót, a francia forradalom viharát, ötvözte szerelmi háromszöggel, tomboló, időnként túláradó, falakat repesztő zenével. Ami, ha nem vigyáznak az énekesek, túlüvölti őket, mert egyáltalán nem csitul el a kedvükért, annyira átütő erejű akar lenni. Ettől olykor hatásvadász is. Jól megcsinált. Profi, fölöttébb ügyes, de nem mindig valóban fájdalmasan szívbemarkoló. Máskor meg az. A zene egyenetlenségeit a Kocsár Balázs által meglehetősen intenzíven, hatalmas érzelmi amplitúdókkal vezényelt, ihletetten játszó zenekar igyekszik kiegyenlíteni. Most aztán rutinnak nyoma sincs. A muzsikusok is nyilván boldogok, hogy temérdek idő után végre ismét közönség előtt lehetnek. Ettől tán még szárnyalóbbá válik az amúgy is áradó, olykor valóságos hangorkánná váló zene. Érzékelteti a forradalmi hevületet, a szerelmi fellángolást, megelőlegezi a tragédiát.

Andrea Chénier költő tényleg élt, mindössze 34 év adatott meg neki, lefejezték a forradalomnak abban a véres szakaszában, amikor már a saját gyermekeit falja fel. Nem igaz viszont, hogy Maddalena de Coigny mártírhalált halt vele, sőt, rossz nyelvek szerint, elég hamar sikerült vigasztalódnia. A szerelmi háromszöget is Luigi Illica szövegíró tette a történetbe, ami így persze még hatásosabb. Maddalenát az anyja, a dúsgazdag grófnő bálján látja meg Chénier. Az első képben ízelítőt kapunk a fényűzésből. Giuseppe Palella pompázatos jelmezei megjelenítik a gondtalan gazdagságot. Láthatjuk a rongyrázást, a kifinomult táncokat, a magától értetődő előkelőséget. Az ünnepi hangulatba törnek be a forradalmárok. Legalábbis a cselekmény szerint. Ebben az előadásban besétálnak, vagy inkább bekászálódnak a kórus tagjai egy bálterem monumentalitásához amúgy sem illő szűk ajtón. Forradalmi láznak, dühnek, elszántságnak nyoma nincs az arcukon, gesztusaik sem izgatottak, leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy megtalálják a pontos helyüket a játéktérben. Ez díszlettervezői és rendezői hiba egyaránt. Tiziano Santi a ruhák színgazdagságához képest puritán, mondhatni spórolós díszleteivel amúgy sem vagyok kibékülve. Azzal pláne nem, hogy bár ennyire egyszerűek, átrendezéskor miattuk kell a csúcsponton megakasztani a produkciót. Az már csak hab a tortán, hogy van olyan díszletelem, amelyik a betolásakor meglehetősen nyikorog, és a falak, amelyeknek a vaskosság látszatát kellene kelteniük, inognak. Zenei szempontból a kórus viszont topon van. Ha éppen arra van szükség, olyan hangorkánt produkál, amibe a föld is beleremeg, ebben már benne van a forradalom minden gátat elsöprő lendülete.

Ehhez az operához három elementáris hanggal rendelkező, elsőrangú főszereplő, és több kisebb, de meglehetősen markáns karaktert megformálni képes, ugyancsak kiváló énekes szükséges. László Boldizsár a címszerepben, erőteljes, messze vivő hangú tenor, rengeteg szenvedéllyel. Hihető róla a forradalmi nekibuzdulás, és a tartós, magas hőfokú szerelmi lángolás egyaránt. Maddalenaként Sümegi Eszter éteri tisztasággal, tépő fájdalommal, vagy éppen szerelmi révületben mámorító gyönyörűséggel énekel. Érzékelteti, hogy bárhová követi az imádott férfit, egyszer és mindenkorra összeforrt vele. Ezért teljesen természetes, hogy a halálba is önként vele tart. Végső duettjük, nem letargikus búcsú a világtól, hanem az élet felmagasztalása, valóságos himnusza, kettejük kapcsolatának örök megpecsételése.

A szerelmi háromszög lényegében soha be nem fogadott harmadik tagja, Carlo Gérard, a forradalmi középvezetővé váló egykori grófi inas. Vonzalma nem talál viszonzásra. Ezért is jelenti fel rútul Chénier-t. Emiatt ajánlja fel Maddalenának, ha övé lesz, megmenti a kedvesét. Szerencsére Kálmándy Mihálynak esze ágában sincs ősgonoszt játszani, őserőt azonban annál inkább sugároz magából, hangban, testben egyaránt. Olyan embert alakít, akit megszédít a vágy, a kínzó, beteljesületlen szerelem, a mindenáron akarása annak, ami nem jöhet össze. Kálmándy elhiteti azt is, hogy megbánja a tettét, maga is szégyenteljesnek tartja, és már ellenszolgáltatás nélkül igyekszik megmenteni azt, akit ő adott hóhérkézre. De már késő. A francia forradalom jelképévé is vált guillotine készen áll. Rémisztően, hosszas jajkiáltásként, elnyújtott sikolyként szól a zene, végzetszerűen összecsapódik a függöny.

Fabio Ceresa rendezése nem rukkol elő különösebben eredeti koncepcióval, legfőbb érdeme, hogy engedi érvényesülni a darabot, hagyja kibontakozni az előadókat. A további szerepekben Wiedemann Bernadett, Megyimórecz Ildikó, Geiger Lajos, Fülep Máté, Szerekován János és Hábetler András igencsak élnek a lehetőséggel, akár több karaktert jellegzetesen megformálva.

Az előadás méltán jelentős siker. Jó újra vastaps részesévé válni, ami csak ilyen nagy színházban tud úgy istenigazából zengeni, és jó megint ünneplő közönséget, bravó kiáltásokat hallani. Jó egy kicsit, tán önáltatóan, hinni abban, hogy ezentúl ennek majd semmiféle járvány nem állhat az útjába.