Európa-bajnokság: hasít a múlt

Válogatott szinten legutóbb csaknem ötven esztendeje sikerült versenyben lenni a legjobbakkal.

Az volt ám az igazi Európához tartozás, amikor még a Vasas-tartalékból is be lehetett kerülni a kontinens válogatottjába! Napjainkban persze kérdéses a kapcsolat, mert az öreg földrész nyugati feléről azt halljuk rendre, hideglelős elhatárolódás közben, hogy mennyire hanyatlik, pedig – ha csak a futballt nézzük – a 2010-es vb-t és a 2012-es Eb-t Spanyolország, a 2014-es világbajnokságot Németország, a 2016-os Európa-bajnokságot Portugália, a 2018-as vb-t Franciaország válogatottja nyerte. S akkor még nem beszéltünk a kontinentális kupaküzdelmekről, amelyekben Kelet- és Közép-Európa, miként mifelénk mondják, a fasorban sincs, ellenben évtizedek óta hegemón a pusztuló Nyugat.

Válogatott szinten legutóbb csaknem ötven esztendeje sikerült versenyben lenni a legjobbakkal. A címeres mezes magyar együttes mindmáig utoljára az 1972-es kontinenstornán szerepelt úgy, hogy az UEFA nem nyitott kiskaput a létszámemeléssel, meg a földrész jó részén lesajnált Nemzetek Ligájával. Ez utóbbiról a futballban valamelyest járatos Arsène Wenger azt mondta: „Ha a járókelőktől megkérdeznénk az utcán, mi e torna lényege, nem sokan tudnák megmagyarázni. Mielőbb meg kell szabadulni ettől a sorozattól.” A Nemzeti Sport pedig így írt 2018 novemberében arról a szériáról, amely mentőövet dobott a selejtezőkön elsüllyedt magyar válogatottnak: „A Nemzetek Ligájának nincs valós tétje, mert úgy fest, mint egy főúri vacsora. A grófok és bárók biztosak lehetnek benne, hogy jóllaknak, az asztal alatt törleszkedő kutyák pedig csak remélhetik, hogy néhány csont nekik is lehullik.”

Csont volt, eb evett, Eb van.

Ötven éve annak négyes döntőjére készült a válogatott. Illovszky Rudolf szövetségi kapitány tűnődött, az aranylabdás Albert Flóriánt elvigye-e Belgiumba. A ferencvárosi „Császár” neve két keret listáján is szerepelt, mert a B válogatott Algírba, a magyar közreműködéssel épült stadion avatására utazott. A B-ben olyanok kaptak helyet, mint Szentmihályi Antal, Káposzta Benő, Török Péter, Göröcs János, Tóth András, Mészöly Kálmán. A „Szőke Szikla” május 31-én Egerben játszotta utolsó NB I-es mérkőzését, ahogyan jó barátja, Farkas János is. A két angyalföldi világklasszist Illovszky viszonylag jól ismerte, hiszen a szakvezető 1957. december 4. és 1995. június 24. között – többszöri megszakítással – 427 bajnoki meccsen dirigálta a Vasast. Ám kedvenc párosára már nem számíthatott, mert a piros-kék klub – sokadik kimaradásuk után – eltiltotta a labdaművész bárkirályokat, akik harmincévesen úgy döntöttek: visszavonulnak.

Június 4-én a Vasas–Szombathely tartalék bajnoki találkozón a Szűcs – Komjáti, Mészöly, Antoni, Antal István (Köböl) – Menczel, Antal Péter (Kisteleki) – Molnár Dezső, Radics, Farkas, Gubán összetételű „kettőben” szerepelt a két kitagadott, s mit ád Isten, Farkas és Mészöly szerezte a 4-1-es meccs első két gólját. Azt most hagyjuk, hogy ezzel a „fakóval” manapság utcahosszal lehetne aranyérmet nyerni az első osztályúnak mondott takarékligában, az igazán érdekes az: Mészöly öt nappal később a két brazillal megerősített Európa-válogatottban játszott Belgrádban. Alberttel együtt. A zöld-fehér talizmánt végül az Eb-re nevezte Illovszky, de a belgrádi Szport című újság húszéves jubileuma alkalmából rendezett gálameccsre elengedte. (A kontinenstorna végjátéka újabb öt nap múlva kezdődött.)

A magyarok nem akárkikhez csatlakoztak a jugoszláv fővárosban. A meghívottak között volt az 1971 és 1973 között szériában háromszor BEK-győztes Ajax három csillaga, a triplán aranylabdás Johan Cruyff, valamint Wim Suurbier és Gerrie Mühren; a kilenc nappal később Európa-bajnoki címet nyerő nyugatnémet válogatott játékmestereinek egyike, Günter Netzer; vagy az a Josip Skoblar, aki már jugoszláv-francia kettős állampolgárként utazott a mérkőzésre, mivel tíz évet nyomott le a Marseille csapatában, melynek tagjaként 1971-ben (44 góllal) elnyerte az európai Aranycipőt.

A fogadó Crvena Zvezdában is sorakoztak a klasszisok, ráadásul ők nem csupán nemzetközi kupamérkőzéseken vagy akkor tűntek fel Nyugaton, ha a világ- vagy az Európa-válogatottba invitálták őket. A „jugók” legjobbjai – szemben a magyar élgárdával – már az ötvenes évek végétől engedéllyel mehettek a romlás országaiba, így került például Dragoslav Stepanović Frankfurtba és Manchesterbe, Kiril Dojčinovski Párizsba, Jurica Jerković Zürichbe, Vojin Lazarevic Liège-be, majd Nancyba, Dragan Džajić Korzikára, Dragoslav Šekularac – egyebek közt – Karlsruhéba, Párizsba vagy kész vagyonért Bogotába, a találó elnevezésű Millonariosba. A légiósok közül a legrosszabbul a belgrádi Vörös Csillagban 177 bajnoki meccsen védő, majd a Mönchengladbach, a St. Étienne és a Sion csapatának hálóját őrző, ötvenszeres válogatott, Eb-ezüstérmes Vladimir Durkovic járt, a harmincnégy éves kapust ugyanis két héttel a Crvena Zvezda–Európa találkozó után fatális tévedésből lelőtte egy svájci rendőr Sionban.

Albert, Cruyff és Džajić hetvenkettő őszén, a Bázelben rendezett Európa–Dél-Amerika mérkőzésen is találkozott, olyan társakkal kiegészülve, mint Bene Ferenc, az olasz Sandro Salvadore és Giacinto Facchetti, a német Karl-Heinz Schnellinger és Helmut Haller. A dél-amerikaiak úgy nyertek 2-0-ra, hogy Brazília nem delegált játékost, mert nem akarta „halálra” fárasztani labdarúgóit a brazil függetlenség kivívásának százötvenedik évfordulója alkalmából rendezett húszcsapatos monstre torna megnyerése után, jóllehet Clodoaldo, Gerson, Rivellino, Jairzinho vagy Tostao a földkerekség bármely csapatába befért volna. Bene és Mészöly pedig az év májusában, Uwe Seeler búcsúmeccsén játszott együtt az Európa-válogatottban – Džajić mellett – a német Sepp Maierrel, Franz Beckenbauerrel és Gerd Müllerrel, az északír George Besttel, a portugál Eusebióval, az angol Gordon Banks-szel, Bobby Charltonnal, Geoff Hursttel és Bobby Moore-ral, az olasz Gianni Riverával.

Majd Albert és Bene 1972 nyarán az Eb-n futballozott, ahogyan 1964 júniusában is, amikor bronzot nyertek a válogatottal. Annyi dicséretet kaptak az éremért, amennyit nyolc évvel később a negyedik helyért. Semennyit. A Magyar Hírlap hetvenkettőben azt írta: „Óva kell inteni mindenkit attól, hogy labdarúgó sportunk jelenlegi gondjait kihagyott tizenegyesekre, összeállítási hibákra, rossz cserékre és egyéb mellékes kérdésekre egyszerűsítse le. Ha megnyertük volna az Európa-bajnokságot, akkor is az volna a diagnózis, hogy a magyar futball beteg, és kizárólag összetett, mindenre kiterjedő gyógykezelés segíthet rajta.”

Hogy legközelebb mikor hasítanak belénk legjobb négy közé jutások, Európa-és világválogatottságok, egyéb szörnyű bajok, azt néhány nappal az Eb 2021-es kiadása előtt meg nem mondhatom.