Előfizetés

Az uniós pénzcsap

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2021.06.05. 13:31

Fotó: DURSUN AYDEMIR / AFP - Anadolu Agency
Joseph Stiglitz, Nobel-díjas amerikai közgazdász szerint minden társadalmi egyenlőtlenség pusztítóan hat. A professzor munkásságát ismerők számára ez a gondolat nem új, miután Stiglitz a pénzügyi kapitalizmus elleni küzdelem egyik legismertebb harcosa. Abban viszont valószínűleg téved, hogy a világot inkább a bizalom, mintsem a pénz mozgatja. A két fogalom szembeállítása már csak azért sem szerencsés, mert a modern pénz maga is a bizalomra épül: önálló értéke nem lévén, hinnünk kell a kibocsátója erejében. A tavalyi év nemcsak a Covid-19 miatt jelentett gyökeres fordulatot az európai integráció történetében. A világjárvány és az azzal együtt járó gazdasági összeomlás a hithű neoliberálisokat is meggyőzte arról, hogy a pénzügyi szigor politikája nem folytatható. Bár az aggodalmak a tagállamok nyakló nélküli költekezése láttán sokasodnak, a helyreállítási alap (NextGenerationEU – NGEU) tavalyi elfogadása nagy áttörést jelentett. A gazdaság helyreállítása és a társadalmi veszteségek mérséklése láthatóan nem bízható az „önmagát szabályozó” piac szereplőire. Új intézményi struktúrákra és speciális szabályokra szükség van ahhoz is, hogy a nagy összegű támogatásokat a korrupt politikusok ne lophassák el és azok a rászorulókon segítsenek. Az Európai Bizottság által 2026-ig felvenni tervezett 806 milliárd eurós hitelösszeg ugyanis történelmi rekord: mintegy 5 százaléka az Európai Unió valamennyi tagállama egyesített éves GDP-jének.

A helyreállítási alap

A járvány kitörése 2020 első hónapjaiban a fejlett országokat is váratlanul érte. Miután minden költségvetés a jövőre vonatkozó pénzügyi terv, a világjárvány miatt drámai mértékben megnövekedett állami kiadásokra egyszerűen nem volt fedezet. Kezdetben az Európai Bizottság is csak tüzet oltott: 2020 márciusában például aktiválta az úgynevezett „mentesítési záradékot”. Miután az uniós tagállamokat így nem korlátozták a közismerten szigorú költségvetési szabályok, átmenetileg új hitelekből finanszírozhatták a sok százmilliárd euróval megnőtt egészségügyi és gazdaságmentő kiadásokat. A járvány robbanásszerű terjedése azonban hamar láthatóvá tette, hogy mindez kevés: rendkívüli intézkedésekre lesz szükség. A 2021-27-re vonatkozó uniós költségvetési tárgyalásokat sikerült felgyorsítani, és a Bizottság által koordinált válságtanácskozások is eredményre vezettek. A tagállamok – a hétéves büdzséről szóló megállapodás mellett – az Unió eddigi történetének legnagyobb ösztönző csomagjáról is döntöttek. A helyreállítási alap a hétéves költségvetéssel együtt mintegy 1800 milliárd eurót biztosít a földrész járvány utáni újjáépítésére. A stratégiai cél, hogy az európai gazdaság „zöldebb” és teljesen digitalizált legyen. A tervek szerint az NGEU-források 30 százalékát ún. zöld kötvények formájában az éghajlatváltozással összefüggő kiadásokra kell fordítani, ami soha nem ért el ilyen magas szintet. Emellett elsődleges feladat, hogy újakkal pótolják a járvány miatt tömegesen megszűnt munkahelyeket. A nemzeti egészségügyi rendszerek a rendkívüli terhelés alatt még a legfejlettebb országokban is összeomlás-közeli állapotba kerültek. Ezért a társadalom és a gazdaság ellenálló-képességét – elsősorban a humán-infrastruktúra tudatos fejlesztésével – valamennyi tagállamban növelni kell. A kimondhatatlan nevű Helyreállítási és Ellenálló-képességi Eszköz (Recovery and Resilience Facility) az új pénzügyi alap központi eleme. Elsősorban ez biztosítja a szükséges forrásokat a fentiekben csupán jelzett célkitűzésekhez. A 672 milliárd euróra tervezett összegből 360 milliárd kedvezményes hitelként, 312 milliárd euró pedig vissza nem térítendő támogatásként áll a tagállamok rendelkezésére. Mint utaltunk rá, az alapok finanszírozásához az Európai Bizottság példátlan, mintegy 806 milliárd eurónyi hitel felvételére készül. Ez a „történelmi” jelzőt már a konstrukció újdonsága miatt is megérdemli. A gazdag északi tagállamokat (mindenekelőtt a németeket) sikerült meggyőzni arról, hogy szükség van az uniós szolidaritásra és bizalomra, ami ezúttal a közös pénzügyi felelősségvállalást jelenti. Az EU ugyanis az együttes gazdasági ereje miatt bármelyik tagállamánál hitelképesebb. A pénzpiacokon elérhető lehető legalacsonyabb kamat pedig a „nemzeti” hitelfelvételnél jóval elviselhetőbbé teszi a majdani törlesztési terheket.

A hitelfinanszírozás modellje

Az Európai Bizottság számára – az eddigiekhez képest – teljesen új feladat, hogy éves szinten mintegy 150-200 milliárd eurónyi többletforrás kezeléséről kell gondoskodnia. Ez egyébként nem csekély, az EU „szokásos” éves büdzséjével csaknem azonos összeg. Ráadásul a kötvénykibocsátás speciális pénzügyi tevékenység, ami nem végezhető a hagyományos költségvetési gazdálkodás kereteiben, a napi feladatok mellett. Új intézmények létrehozására van szükség: ilyen például az elsődleges kereskedői hálózat (Primary Dealer Network), amelybe elsősorban az európai kereskedelmi bankok jelentkezhetnek. Az uniós kötvények a pénzpiacokon várhatóan igen népszerűek lesznek. Ezért csak helyeselhető, hogy az új rendszer az Európai Központi Bank bevonásával és hatékony ellenőrzés mellett (piacfelügyelettel, kockázatelemző szakemberekkel) működhet. 2020 azért is a „nagy politikai áttörés” éve, mert az új finanszírozási rendszer tőkeigénye miatt a befizetési kötelezettségek is nőnek. Az EU27-nek azért kellett elfogadni az ún. saját forrásokra vonatkozó módosító rendelkezéseket (Own Resources Decision), mert a jövőben a tagállamok már a nemzeti jövedelem 2 százalékával járulnak hozzá a költségekhez, az eddigi 1,4 százalék helyett. Ehhez egyébként új adónemek bevezetésére is szükség lesz: ilyenek például a nem újrahasznosított műanyag csomagolóanyagokat terhelő, illetve a pénzügyi tranzakciókra kirótt adóbefizetések. Várható, hogy a befektetők már 2021 júniusától vásárolhatják a nyilvános aukciókon meghirdetett uniós kötvényeket. A tagállamok többlet-befizetéseire éppen amiatt van szükség, hogy ebből fedezhessék a hitelezőknek (kötvénytulajdonosoknak) 2027-től törlesztendő összegeket. A Bizottság forgatókönyve szerint a kötvénykibocsátásból érkező pénzek – igaz, először csak előleg formájában – már az őszi hónapoktól elérhetőek lesznek. Feltétel azonban, hogy a Bizottság jóváhagyja a tagállami helyreállítási terveket: a kedvezményezettek ténylegesen csak ezután juthatnak hozzá az eurómilliárdos összegekhez. Ismert, hogy az Európai Bizottság a magyar kormányt először pótvizsgára utasította és nem fogadta el a terveit. Nem látták indokoltnak például, hogy uniós pénzekből finanszírozzák az egyetemek „magánosítására” épülő felsőoktatási elképzeléseket. Azt is hiányolták, hogy elmaradtak az önkormányzati és civil egyeztetések. A konfliktus dimenzióit jól jelzi, hogy a Bizottság kilátásba helyezte: nemleges javaslattal továbbítja a döntéshozó Pénzügyminiszterek Tanácsához a magyar terveket. A kormány ezt követően döntött úgy, hogy csak a támogatást kéri és nem tart igényt a neki járó hitelkeretre. Az Európai Parlament szorgalmazza, hogy a NGEU-pénzek folyósítása a jogállamisági rendelet alkalmazásával is kapcsolódjon össze. Vagyis az európai normákat látványosan semmibevevő tagállamok ne lehessenek kedvezményezettek. Csak akkor juthassanak az őket megillető támogatási összegekhez, ha már megfelelnek a jogállamisági követelményeknek. A vita nem dőlt el: a magyarok és a lengyelek – időnyerésre játszva – bírósági eljárást kezdeményeztek. Mindkét kormány tagadja az európai intézmények által (Európai Bizottság, Európai Unió Bírósága, Európa Tanács Velencei Bizottsága) többször is jogsértőnek mondott, jól ismert tényeket.  

A magyar ratifikáció

A magyar Országgyűlés az utolsók között ratifikálta azokat az uniós jogszabályokat, amelyek megadják a felhatalmazást az Európai Bizottság hitelfelvételéhez. Miután ezt valamennyi tagállamnak meg kellett tennie, ezért az eseménynek nincs különösebb hírértéke. A magyar „jogi megoldás” azonban példa nélküli és egészen nevetséges. A miniszterelnök láthatóan fél az esetleges pénzügyi szankcióktól, miután azok rontanák a 2022-es választási esélyeit. Ezért az Európai Tanács (EiT) 2020. december 10-11-i állásfoglalását – mellékletként – a most elfogadott törvényhez csatoltatta. Ez az a meglehetősen ellentmondásos dokumentum, amelyik a jogállamisági rendelet alkalmazását a várható bírósági eljárás miatt elnapolta. Apró probléma, hogy sokak szerint jogsértő az Orbán által „győzelemként” ünnepelt politikai nyilatkozat. A Bizottságot az EiT nem kötelezheti semmire, mert a Szerződés szerint nincs jogalkotói felhatalmazása. Ezen a tényen az sem változtat, ha hatáskörének ezt a legújabb túllépését a magyar Országgyűlés – teljesen feleslegesen – törvénybe iktatja. Ezért is vált fontossá a Népszava múlt heti híre. Az Európai Unió Bíróságának elnöke a jogállamisági rendelet soron kívüli napirendre tűzése ügyében hamarosan dönteni fog. Még az is megtörténhet, hogy a magyar kormány előtt egyelőre zárva maradnak az uniós pénzcsapok.

Markó Béla: Kultúrharc román módra

Markó Béla
Publikálás dátuma
2021.06.05. 12:00
Az Állami Színház épülete Nagyváradon.
Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI
Lassan fél esztendeje, hogy az RMDSZ hosszú szünet után ismét kormányzásra vállalkozott Bukarestben. 2012 tavaszán úgy nézett ki, valamiféle stratégiaváltásra van szükség, hiszen egy viszonylag sikeres jogalkotási folyamat zárult le azzal, hogy éppen egy kisebbségjogi intézkedés miatt szavazták meg sokan a bizalmatlansági indítványt kormányoldalról is, és így bukott meg a kormány, amelyben mi is benne voltunk. A magyar koalíciós partnerek nyomására a kormány ugyanis egy kormányrendelettel megkísérelte kimozdítani a holtpontról a magyar nyelvű oktatást a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, ahol a román többségű szenátus megakadályozta az új oktatási törvény alkalmazását, és nem sikerült önálló magyar karokat létrehozni. Utána 2014-ben még volt ugyan néhány hónapig kormányon az RMDSZ, de ez az időszak nem hozott látványos eredményeket, és továbbra is úgy tűnt, radikálisan változik a romániai magyar politika. A bukaresti magyar jelenlét egyre veszített a súlyából, és ezzel egyidejűleg egyre inkább felértékelődött a budapesti kormánnyal való együttműködés, illetve Brüsszelt és az Európai Néppártot is próbálták rávenni a romániai magyar EP-képviselők, hogy segítsenek a kisebbségi problémák rendezésében.
Nos, írtam már erről többször is, a budapesti külpolitika vajmi kevés eredményt tudott felmutatni a két ország közti relációban, és mi tagadás, az Európai Unió is máig botfülű maradt a regionális, kulturális, etnikai különbözőségekre. Pontosabban: talán nem is mindig botfülűek, de mindahányszor hárítanak, ha ilyesmi kerül szóba, mert még a gazdasági-pénzügyi nézetkülönbségeket is nehéz kezelni, nincs szükség újabb törésvonalakra a nagyon is eltérő kisebbségpolitikát folytató tagállamok között. Azt kell mondanom, hogy az elmúlt években ismét bebizonyosodott, amire már a kilencvenes években ráeszmélt az előző magyar politikus-nemzedék: segíts magadon, és Isten is megsegít. Átírhatja ki-ki a maga ízlése szerint a mondást, behelyettesítheti Istent Budapesttel, Brüsszellel, Washingtonnal, a lényeg az, hogy külső támogatásra nagy szükség van, de az alapvető problémákat nekünk kell itthon megoldanunk. Nem tagadom, most a szó szoros értelmében hazabeszélek, hiszen szeretném, ha beigazolódna, amit sok-sok vitával alakítottunk ki hajdanában: hogy nincs más út, ha Erdélyben meg akarunk kapaszkodni, mint nap mint nap jelen lenni a román politikában, és lépésről lépésre küzdeni ki, amire az erdélyi magyaroknak a boldoguláshoz szükségük van. Például – és elsősorban – egy önálló oktatási és művelődési intézményrendszerre.
Bőven megtapasztalhattuk, hogy a lassú előrehaladás is csak kormányzati eszközökkel lehetséges, ezért is alakult ki az a többé-kevésbé a románok által is elfogadott RMDSZ-stratégia, hogy mivel a magyar érdekképviselet egyébként sem igazán elkötelezett ideológiailag, még akkor sem, ha az Európai Néppárt tagja, koalíció-képesek vagyunk bármelyik demokratikus román párttal, amennyiben egy kölcsönösen előnyös programban meg tudunk egyezni. Nem árt újra meg újra tisztázni, hogy a nemzeti identitás nem ideológiai kérdés. Ahogy Magyarországon is hatalmas hiba volt engedni, hogy az egyik oldal – a jobboldal – kisajátítsa a nemzetpolitikát, Romániában sem a jobb- vagy baloldallal kell rendezni hosszú távon a helyzetünket, hanem mindkettővel. Még akkor is, ha egyszerre csak az egyik vagy a másik van kormányon. Reménykedtem hát a tavalyi választások után, amikor kialakult az új kormánykoalíció, hogy a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ ismét megerősödik Bukarestben. A koalíciós partnerekért ugyan nem rajongok, a Nemzeti Liberális Pártot csupa félkész politikus vezeti, a másik koalíciós párt, a Szövetség Románia Megmentéséért pedig veszedelmesen populista. Annak sem örültem, hogy az RMDSZ-politikusok is azzal indokolták a kormányra lépést: nekünk jobbközépen a helyünk, márpedig ez egy ilyen koalíció. Én ugyanis, ismétlem, azt gondolom, hogy nekünk egyszerűen ott a helyünk, ahol meg tudjuk oldani a problémáinkat. A kérdés tehát az: milyen problémáink is vannak ma, és meg tudjuk-e oldani ezeket a kormányzás segítségével? Eltelt közel fél esztendő, bizonyos konklúziókat már nyilván meg lehet fogalmazni. Az RMDSZ a fejlesztési és közigazgatási, a környezetvédelmi, az ifjúsági és sportminisztériumot vezeti, illetve egy miniszterelnök-helyettesi pozíciója is van, valamint államtitkárai más minisztériumokban. Mindez lehetővé teszi modernizációs elképzelések érvényesítését az erdélyi megyékben is. Ráadásul a kormányban dolgozó magyar politikusok már jelentős kormányzati tapasztalattal rendelkeznek, miniszterként vagy államtitkárként. Adottak hát a feltételek a stratégiaváltásra, ami tulajdonképpen visszatérés lehetne oda, ahol egykor abbahagytuk: együtt dolgozni a román partnerekkel egy általános modernizáció folytatásáért és természetesen a sajátos kisebbségi célok megvalósításáért is. Azért beszélek „modernizációról”, mert ha „reformot” mondanék, hamar kiderülne, hogy a koalíciós partnerek nem ugyanazt értik például az igazságügy, de talán még az oktatás vagy egészségügy reformján sem, és ez egyébként előbb-utóbb komoly konfliktusokhoz vezet majd szerintem. A modernizáció egyszerűbb feladat: annyira le van maradva Románia, hogy bőven elég lenne az infrastruktúrát megújítani, autópályát, vasutat építeni, az oktatási és egészségügyi intézményeket kellőképpen felszerelni, a környezetvédelemben szemléletet váltani, és máris látványos eredményeket lehetne felmutatni.
Dan Barna, Florin Citu és Kelemen Hunor
Fotó: Radu Badoiu / Guvernul Romaniei
Viszont a nagy kérdés ugyanaz számunkra, mint eddig: tud-e az RMDSZ a kormányzás által a magyar közösség sajátos gondjain segíteni? Képes-e bővíteni a nyelvi és kulturális jogokat, megvédeni a már létező intézményeket és emellett újakat létrehozni? Mert bármennyit is változott körülöttünk a világ, minden jel szerint most is ez az elsődleges feladat. Ugyanis elsősorban ezt várják el az RMDSZ-től. Illetve: ezt mindenképpen elvárják tőle. Autópályát más is építhet, bár erről a román pártok az elmúlt évtizedekben nem nagyon győztek meg, de egy biztos: a magyar választók továbbra is úgy vélik, és igazuk is van, hogy az etnikumközi viszonyokon csakis az erdélyi magyar politikusok tudtak változtatni mostanáig. Erre vállalkoztunk kezdettől fogva. Emlékszem, a kilencvenes években, amikor első alkalommal léptünk kormányra, ennek három előfeltétele volt: magyar államtitkárok az oktatási meg a művelődési tárcánál és egy magyar miniszter által felügyelt kisebbségi főosztály. Persze időközben legalább ennyire fontos lett, hogy a sajátos kisebbségjogi program mellett egyre nagyobb súlyt kapjon az általános reform, vagy mint fogalmaztam, a modernizáció. Ma pedig úgy vélem, ha a két pillér közül valamelyik megroskad, értelmét veszti kormányzati jelenlétünk, morálisan is. Az egyik nem váltja ki a másikat, és ez így van rendjén. A Ceaușescu-rendszer bukása utáni években, az erdélyi magyar településeken kampányolva, már-már mérget lehetett volna venni rá, hogy a himnuszéneklést követően, a köszöntőbeszédek előtt egy iskolás fiú vagy lány elszavalja a két világháború közti erdélyi költő, Reményik Sándor Templom és iskola című versét: „Ti megbecsültök minden rendet, / Melyen a béke alapul. / De ne halljátok soha többé / Isten igéjét magyarul?! / S gyermeketek az iskolában / Ne hallja szülője szavát?! / Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” Beleértődött természetesen a versbe minden más anyanyelvű intézmény is, a művészet temploma, vagyis a színház éppúgy, mint a magyar nyelvű egyetemi oktatás. Számtalanszor hallottam én is ezt a Reményik-verset, hatásosabb volt ilyen alkalmakkor, mint bármilyen programbeszéd. Később aztán egy Wass Albert-vers váltotta fel a Reményik Sándorét, a címe: Üzenet haza. Untig lehetett hallani ezt is, talán mondják még ma is. Ennek a cserének viszont nem örültem, többek közt azért sem, mert nem szeretem, ha kintről „üzengetnek”, amikor a maradásról van szó, egy román közmondást magyarra fordítva: „A víz szalad, a kő marad, / a kő marad.” (Irodalmárkodjunk egy kicsit: tessék megfigyelni, hogy talán éppen Reményik-utánérzésként Wass Albert is ugyanolyan nyomatékosító ismétléssel él a strófa végén.) A lényeg: nem véletlenül hangzottak el ezek a versek olyan sokszor, hiszen ez volt a közösségi program, itt maradni Erdélyben és megtartani a magunk nyelvét, kultúráját. Olykor egy-egy ilyen giccses vers hatásosabb, mint az egyébként szintúgy giccses kampánybeszédek. Visszatérve mai helyzetünkre, bárki bármit is mondjon, továbbra is az identitáspolitika az elsődleges nálunk, de talán az egész Európai Unióban is, és erre kell választ keresnie Erdélyben az RMDSZ-nek. Mert sokszor elmondtuk, lehet lassan haladni, lehet megállni, ha valami akadály kerül az utunkba, de visszafordulni nem lehet. Sem a megszerzett jogok, sem a már működő intézmények csonkítása nem fogadható el. Márpedig most éppen egy ilyen kísérlettel kell szembenéznie az RMDSZ-nek Nagyváradon, ahol a nagyobbik koalíciós partner, a Nemzeti Liberális Párt befolyásos politikusa, a megyei önkormányzat elnöke, Ilie Bolojan az ezelőtt tizenvalahány évvel önállósított magyar és román színházat ismét egyesíteni akarja, költségvetésüket lecsökkentené, és a filharmóniát is beolvasztaná az új intézménybe. Nyilvánvalóan komolyan gondolja mindezt, hiszen a két nagyváradi folyóirattal, a román Familiával és a magyar Váraddal már hasonlóképpen járt el minden tiltakozás dacára. Kultúrharc ez is a maga módján, egyrészt általában a kultúrán akarnak spórolni, másrészt pedig a magyar kultúrát próbálják visszaszorítani. Ez persze önmagában is elfogadhatatlan, de ráadásul precedenst láthatnak benne máshol mások is, hogy megrekcumozzák a művelődési intézményeket. Nekünk pedig három évtizednyi munkánkat döntheti romba, ha megint elkezdődik a magyar intézmények önállóságának felszámolása, akárcsak a Ceaușescu-korszakban. Így aztán bármennyire is ígéretesek a kormányzati perspektívák, sok minden múlik azon, hogy sikerül-e elakasztani ezeket az Ilie Bolojan-féle szándékokat. Mert hát kell az autópálya, de kell az anyanyelvű iskola, színház, folyóirat is. Nem újdonság, hogy az éppen „barátinak” mondható román pártokban is mindig akad egy szolgálatos nacionalista. 1996 és 2000 között együtt kormányoztunk többek közt a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárttal, ők voltak a legerősebbek abban a koalícióban, és az egyik népszerű szenátoruk, George Pruteanu hónapokon át következetesen ellenünk agitált, egy ideig sikeresen meg is akadályozta a számunkra létfontosságú új oktatási törvény elfogadását. Folyt egy ideig köztünk a vita, aztán választás elé állítottuk őket, és választottak: becsületükre legyen mondva kizárták magyarellenes kollégájukat a pártból. Volt ilyen, van ilyen, csak az a kérdés, ki hogyan oldja meg. Igen, a kultúrharcnak sokféle formája van, lehet ezt ideológiai alapon folytatni, mint Magyarországon, lehet spórolási szándékkal vagy akár etnikai megfontolásból tönkretenni intézményeket, de végül is az indíték mindig ugyanaz: a hatalom fél az irodalomtól, a művészettől, fél azoktól az alkotóktól, akik számára érthetetlen nyelven beszélnek akkor is, amikor látszólag ugyanazt a nyelvet használják. Ami Nagyváradon történik, az valamiféle teszt is, hogy milyen úton szeretne továbbmenni a német Klaus Johannis „vezetésével” Románia. A soknyelvű, sokféle kultúrájú Európai Unióba akar-e igazán integrálódni, vagy ismét elkezd nemzetállamot építeni, és különutas ábrándokat kerget, mint újabban Magyarország? Egyelőre még nem tartunk ott, és úgy tűnhet, nem érdemes felfújni egy ilyen helyiérdekű ügyet, csakhogy idéznem kell ismét egy rendkívül érzékletes román közmondást, valahogy így fordítanám: „Kicsi csutak borítja fel a nagy szekeret”. Az RMDSZ-nek is vizsgája ez a nagyváradi történet, mert ő a legkisebb koalíciós partner ugyan a maga szűk hét százalékával, de a szekeret akár fel is boríthatná.

Lengyel László: Ölelés a határon át - Hunčik Péter 70

Lengyel László
Publikálás dátuma
2021.05.29. 19:22

Fotó: Körkép
„(...) két szárnya van, két vadgalamb-szárny: / a bölcsesség s a gyógyítás” – írta Nemes Nagy Ágnes egy hetvenéves orvosnő születésnapjára. Írhatta volna a szlovákiai magyar pszichiáter, orvos, író Hunčik Péterről is, hetvenedik születésnapjára. Az Ipolyságon született Hunčik Péter igazi kelet-közép-európai kalandot vállalt 1951 májusi születésével: rosszkor és rossz helyre született. A korabeli, gottwaldi Csehszlovákia véres versenyben állt az utolérhetetlen sztálini Szovjetunióval és a sztahanovista Rákosi Magyarországával. Ki vagyok én? – kérdezte egyik legutóbbi Kentaur-cikkében ez a bölcs pszichiáter és gyakorló gyógyító. Hunčik névvel magyar körzeti orvosnak lenni a szocialista Csehszlovákiában. Pszichiáterként bepillantani a lelkek mélységes mély kútjába vagy éppen kiszáradó, sekély vizeibe. Konfliktusokat kezelni nemzetek között embereken keresztül. „Az egyetlen dolog, amire akkor mélységesen és mohón sóvárogtam, az egy lucidus és kiábrándult tekintet volt” - írta Milan Kundera az Elárult testamentumokban. Ha vallomásába, miért is lett regényíróvá az általa Rémuralomnak nevezett korban, behelyettesítem Hunčik vágyát, azonnal értjük a kétségbeesett vállalkozást: „magatartás volt, bölcsesség, egy helyzet; olyan helyzet, mely kizárja, hogy azonosuljak bármilyen politikával, vallással, ideológiával, erkölccsel, közösséggel; tudatos, makacs, dühödt nem-azonosulás, amit nem menekülésként vagy passzivitásként fogtam fel, hanem mint ellenállást, kihívást, lázadást.” Hunčik Péter akkor kezdett a konfliktusok kezeléséhez lélekgyógyászként, amikor a végletekig elfojtó, saját elnémulásától bűntudatot érző társadalomban váratlan kirobbantak a nyolcvanas évek végén az indulatok. Az 1989 nyári-őszi visszahozhatatlan történelmi pillanatokban, amikor a Sors, a Történelem, az Isten – ki-ki válassza ki a neki tetszőt – hatalmas tekintetét Kelet-Európára, és ezen belül Prágára és Pozsonyra emelte. Hunčik aktív részese lehetett egy álom megvalósulásának: csehek, szlovákok, magyarok e pillanatban egyenrangúakká váltak. Nem számított más, mint a közéleti teljesítmény, a helyzet és az emberek ismerete. Nem a számosság, hanem a súly, nem a felszín, hanem a mély volt a lényeges. Hunčik annak a Václav Havelnek lehetett kisebbségi tanácsadójává, aki ember és ember között nem ismert különbséget, akinek élet-halál kérdése volt, hogy az új Csehszlovákia elnökeként eltájékozódjon nemcsak a hatalom labirintusában, hanem az eltérő érdekű és értékrendű társadalmi csoportok, nemzetek konfliktusaiban. Havel és mellette Hunčik is hittek a masaryki csehszlovák demokráciában, s Hunčik őszintén vallotta azt az eretnek gondolatot, hogy a Csehszlovákiában élő magyaroknak jobb életük volt a csehszlovák demokráciában, mint a magyar két világháború közti autokráciában, s érdemesebb volt csehszlovák magyarnak lenni hatvannyolc augusztusában az utcán állva, mint megszálló magyarországi magyarnak a csörömpölő tankban. Hunčik Pétert a haveli csehszlovák egység és liberális demokrácia elvesztése olyan csapásként érte, amelyet alighanem mindmáig nem tudott kiheverni. Az a remény, hogy Csehszlovákia, a maga kivételes demokratikus öröksége és gazdasági fejlettsége révén más, nem utánzó, hanem egyedi utat járhat be, és ezen az úton végre létrejöhet a különböző nemzetek, kultúrák békés egymás mellett élése, szinte azonnal semmivé vált. Csehország és Szlovákia a szétválás után nem pozitív példát adott a Nyugatnak a haveli „emberarcú kapitalizmusból”, vagy a Keletnek a civilizált átmenetről, a vissza-európaizálódásról, hanem negatívat: így ne csináld! A megalázó, mocsári mečiari Kis Rémuralom, amely Szlovákiát, s vele az ott élő magyarokat majdnem kivitte Európából, Hunčikot megtanította a reménytelen küzdelemre. És mindvégig azon igyekezett, hogy a magyar kisebbségi érdekeket és értékeket összekapcsolja a szlovákiai demokrácia és modernizáció érdekeivel és értékeivel, s aktív kapcsolatokat ápoljon a szlovák demokrata értelmiséggel. Az újra meg újra nekiveselkedő szlovákiai demokratikus mozgalmak mindig a soraikban találhatják. Egyike azoknak a ritka magyar értelmiségieknek, akik időben és helyesen ismerik fel e mozgalmak természetét, kitartanak mellettük, amíg csak lehet. Ebben a küzdelemben sorra elveszítette magyar és szlovák barátait, akik nem bírták erővel és lélekjelenléttel. A kisebbségi magyar pártok, az 1989-90-es erős indítás után, széthúzó, egymás ellen forduló, korrupciónak és külső hatalmaknak kiszolgáltatott, perifériára szorított politikai mozgalmakká váltak, hiába figyelmeztetett Hunčik a kockázatokra és veszélyekre. Most nemcsak ő, hanem a liberális demokrata magyarok is politikai képviselet nélkül maradtak. Nem lehet eléggé becsülni bátorságát, hogy a Rémuralom és a Demokrácia helyett, immár Káoszba süllyedt Szlovákiában, Hunčik Péter figyelmeztető szava minduntalan felhangzik: Rossz irányba megyünk! Narcisztikus kalandorok vezetnek és korrupt hálózatok uralnak minket! Ezer dolgot csinál. Nem tudom, hogy a frontsebész mintájára létezik-e a frontpszichiáter, Hunčik Péter a lélek vérző sérültjeit veszi azonnal gondozásba. Mindezt úgy teszi, hogy saját lelkének-testének sérüléseivel senkit se terhel. Érett-kori regénye, a Határeset, azzal a cseh humorral és magyar keserűséggel szőtt munka, amelyet méltán őriz kézi polcán Várszegi Asztrik és a magamfajta hitetlen kutya. Nem tudom, milyen ellenségnek, de barátnak a legjobb. Kálnoky László Költői levelét idézem végül, amit Tandorihoz intézett: „Mind a kettőnk felé, előbb felém, jóval később Feléd / fordul majd egy sötét arc, és szóra nyitja száját, / mint jó modorú kannibál szakács mondja a foglyul ejtett / misszionáriusnak: »Szíveskedjék közelebb fáradni az üsthöz, / kedves dinsztelendő úr!« Nem is tiltakozom. / Mindössze annyit kérek, ne dobják csontjaimat a kutyáknak, / temessék el azokat annak rendje-módja szerint, / és véssék sírkövemre kannibál vagy pápua nyelvű műfordításban / T. S. Eliot eme halhatatlan verssorát: EGYÁLTALÁN NEM ÍGY KÉPZELTEM EL!”