Lehet-e borozóban sörözni?
A szomjas ember erre rögtön rávágja, hogy lehet – de én azt tanácsolom, hogy az ilyen súlyos, esszenciális, lényegi kérdésekre a választ ne hamarkodjuk el. Leghelyesebb, ha sörös világnézetünk alapjait olyan fogalmi talapzatokra helyezzük, amelyek többé-kevésbé szilárdak és időtállók, különben a sörözés élményét és élvezetét összetévesztjük az iszákossággal és a részegeskedéssel, holott szándékunktól mi sem áll távolabb. Mielőtt választ adnánk arra a feszítő kérdésre, hogy tehát megalázhatjuk-e hű barátunkat, a sört azzal, hogy hozzá nem méltó helyen fogyasztjuk el, először vizsgáljuk meg közelebbről, hogy miféle borozóról is beszélünk, ebbéli vizsgálódásunk mérőónját pedig ne más vezesse a mélybe le, mint a boros szakmai elhivatottság fonala. Igen, igen, jól olvasták! Én, aki e hasábokon jobbára a sör és a bor örök harcát, dialektikáját és ellentétét hirdetem – méghozzá el nem tagadva azt a tényt, hogy e vitában a közönséges származású, tehát plebejus sör pártján állok az előkelő pedigréjére oly büszke, nobilis borral szemben –, én a boros emberek szakmai elhivatottságát kivételesen nagyra tartom. Egy olyan vallásnak a vezetői ők, amely vallásnak híve és követője nem vagyok – ennek dacára a szívükben és lelkükben is elkötelezett borászokat, a bor vallásának e modern főpapjait, becsülöm. Számukra a bor örökké feltáratlan titok, ésszel fel nem fogható és szavakkal le nem írható csoda, elérendő ideális eszmény, égi szerelem marad – míg mi, sörösök, maradunk két lábbal a földön.
Ha tehát a kérdés az, hogy sörözhetünk-e olyan borozóban, amelyet a borvallás egy felkészült, elkötelezett és elszánt főpapja vezet, akkor a válaszom határozott IGEN – tekintettel arra, hogy kimagasló ízléssel rendelkező boros ember a saját borozójában csakis kimagasló minőségű sört árul. Menjünk be egy borozóba, nézzünk körül a falakon, és ha ott olcsó posztereket, tömegárunak számító dekorációkat, művészietlen falragaszokat látunk, akkor sört inkább ne rendeljünk, mert fölösleges. Mit kezdjünk egy feltehetően silány minőségű üveges sörrel egy borospincében? Ám ha a kiszemelt borozó berendezése, tisztasága és dekorációja a bor állhatatos szeretetéről, az iránta érzett rajongásról, továbbá mély kultúrtörténeti beágyazottságáról árulkodik, akkor kérdezzük csak meg a borászt, hogy vajon miféle söröket rejt a hűtője – a válaszán egyrészt meg fogunk lepődni, másrészt az ízlésében nem fogunk csalódni.
Tudom, hogy az Olvasó gondolatban már konkrét példát sürget, úgyhogy elárulom önöknek: létezik egy borozó Pesten, ahol sört (is) érdemes rendelni, mert részint nem fognak minket onnan kinézni, másrészt pedig olyan sörválasztékkal fogunk találkozni, amely sörre szomjúhozó sörös lelkünk legtitkosabb kívánságait is kielégíteni képes. A Bródy Sándor utcában lévő Tasting Table nevű helyről beszélek, amely tavaly nyílt, pontosabban idén, mert a tavalyi évet megfertőzte a vírus – szóval a boros világnak egy merőben új hídfőállásáról van szó.
Ahol én természetesen söröztem.
Méghozzá Herr Lagert ittam, egy magyar kisüzemi sörfőzde prémium termékét, amely voltaképpen olyan ízű, mintha én magam kísérleteztem volna ki saját magamnak. Nem állítom, hogy a Herr Lager új horizontot nyit a sörivásban, azt viszont egészen biztosan állíthatom, hogy kimagasló minőségben megfelel annak az elvárásnak, amit az ember egy lager típusú sörrel szemben támaszt, azaz egyrészről önfeledt könnyedség, másrészről karcos keserűség jellemzi. Azt is mondhatnám, hogy karakteresen kemény és vagány sörről van szó, amely a borvallásnak ebben az új, Bródy Sándor utcai szentélyében is szégyenkezés nélkül tárja föl előttünk egyszerű szépségeit.
Természetesen kiültem a Herr Lagerrel a teraszra, mert éreztem, hogy ez a sör a fényre tör! Ő nem maradhat benn a téglafalú pincében, bármennyire bámulatos is a miliő odalent, ahol intarzia asztalok vonják magukra a tekintetet, a falakon sok-sok fotó, eredeti címke és boros emlék a múltból, az egyik vitrinben pedig egy több mint százéves kóser bor várja – még mindig ledugaszolva és lepecsételve! – a borvallás eljövendő főpapjainak hódolatát.
Kiültem a fényre Herr Lager társaságában, s habár a felületes szemlélő ebből csak annyit láthatott, mintha csak egy, az amúgy is szűköcske járdára helyezett széken üldögélnék, én valójában: söröztem – azaz a világ és az élet dolgain tűnődtem. Egy klasszikus borozóban. Igen, van ilyen. Sehol egy sörcsap, sehol egy sörpad, amit a sör olyannyira szeret – s mégis, a sörivó ember mégsem érzi magát kirekesztve vagy megkülönböztetve. Később odaült hozzám a főnök is, egy Gábor nevű ember, akivel arra a következtetésre jutottunk, hogy az élet: szép. Dacára a vírusnak, a karanténnak, a szomorkás, esős időnek, az élet voltaképpen helyes és jó, pedig én sört ittam, ő viszont nem ivott sört, merthogy ő született boros ember – mily szép is volna, ha a vallásközi ellenségeskedés hasonló szellemben jutna nyugvópontra! Egy közös asztalnál, ahol együtt söröznek főpapok! De ne álmodozzunk – inkább igyunk. Egészségükre!
