Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban), hogy „megmentettünk minden életet, amit meg lehetett menteni. Elláttunk minden beteget. A magyar egészségügy nemhogy nem omlott össze, de kiemelkedően teljesített egész Európában”.
Ezzel szemben a tény az, hogy természetesen nem mentettek meg minden életet. A 24.hu portálnak a napokban nyilatkozó belgyógyász például elmondta, hogy kórházában volt olyan időszak, amikor az intenzív osztályon 12 betegre jutott egyetlen szakápoló, holott normális körülmények között egy ápolónak legfeljebb két beteget kellene ellátnia. De még a Kórházi Főigazgatóság egyik vezetője is elismerte, hogy a lélegeztetőgépre tett betegek több mint 80 százalékát elveszítették. Így aztán Európában lakosságarányosan a mai napig nálunk haltak meg a legtöbben a járványban. Ami sajnos tényleg kiemelkedő.
Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy két, két és fél hónappal előbbre vagyunk az oltásokban és a korlátozások feloldásában, mint az Európai Unió többi országa.
Ezzel szemben a tény az, hogy a korlátozásokat nálunk nem március közepén vagy április elején kezdték feloldani, hanem csak május elején, Európában pedig mostanában. Úgy látszik, Orbán fejében gyorsabban száll az idő.
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (Belgrádban), hogy Magyarország és Szerbia „nem tekintett sem ideológiai, sem geopolitikai kérdésként a vakcinára, hanem annak tekintettük, ami, tehát az emberi élet megvédése eszközének”.
Ezzel szemben a tény az, hogy ha így lett volna, akkor megvártuk volna, amíg orosz és kínai barátaink végigjárják a szakmai engedélyeztetés útját. Ehelyett a politikailag kikövezett utat választották.
Azt állította Varga Judit igazságügyi miniszter (az Európai Bíróság ítéletére reagálva, amely szerint az Európai Parlament jogszerűen fogadta el a magyar jogsértésekről készített Sargentini-jelentést), hogy „ha a tartózkodásokat – az egyébként egy elsőéves joghallgató számára is könnyen beazonosítható egyértelmű eljárási szabályok alapján – figyelembe vették volna a támogató szavazatok arányának meghatározásakor, akkor nem lett volna meg a szükséges kétharmados többség a politikailag elfogult jelentés elfogadásához”.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem elsőéves joghallgatók döntöttek a magyar kormány panaszáról, hanem Európa legtekintélyesebb bírái. Csupa tanulatlan senki. Vissza az iskolapadba! Remélhetőleg Varga Judit professzor osztályába.
Varga Judit szerint az is „érdekes”, hogy a bírósági ítéletre egy ilyen „egyszerű”, eljárásjogi kérdésben három évig kellett várni, miközben egy másik ügyben, a sokkal komplikáltabb jogállami kritériumok kérdésében az Európai Parlament gyorsabb bírósági döntéshozatalt követel.
Ezzel szemben a tény az, hogy nincs ebben semmi érdekes. A Sargentini-jelentés érvényességének ugyanis nincs gyakorlati következménye, annak viszont lenne, ha az Európai Bíróság csak három év múlva adná áldását arra, hogy az Európai Unió számon kérhesse Magyarországtól és Lengyelországtól a jogállami feltételek betartását. Ez még egy elsőéves joghallgató számára is világos, nem?