Előfizetés

A repülő idő hete

Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban), hogy „megmentettünk minden életet, amit meg lehetett menteni. Elláttunk minden beteget. A magyar egészségügy nemhogy nem omlott össze, de kiemelkedően teljesített egész Európában”. Ezzel szemben a tény az, hogy természetesen nem mentettek meg minden életet. A 24.hu portálnak a napokban nyilatkozó belgyógyász például elmondta, hogy kórházában volt olyan időszak, amikor az intenzív osztályon 12 betegre jutott egyetlen szakápoló, holott normális körülmények között egy ápolónak legfeljebb két beteget kellene ellátnia. De még a Kórházi Főigazgatóság egyik vezetője is elismerte, hogy a lélegeztetőgépre tett betegek több mint 80 százalékát elveszítették. Így aztán Európában lakosságarányosan a mai napig nálunk haltak meg a legtöbben a járványban. Ami sajnos tényleg kiemelkedő. Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy két, két és fél hónappal előbbre vagyunk az oltásokban és a korlátozások feloldásában, mint az Európai Unió többi országa. Ezzel szemben a tény az, hogy a korlátozásokat nálunk nem március közepén vagy április elején kezdték feloldani, hanem csak május elején, Európában pedig mostanában. Úgy látszik, Orbán fejében gyorsabban száll az idő. Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (Belgrádban), hogy Magyarország és Szerbia „nem tekintett sem ideológiai, sem geopolitikai kérdésként a vakcinára, hanem annak tekintettük, ami, tehát az emberi élet megvédése eszközének”. Ezzel szemben a tény az, hogy ha így lett volna, akkor megvártuk volna, amíg orosz és kínai barátaink végigjárják a szakmai engedélyeztetés útját. Ehelyett a politikailag kikövezett utat választották. Azt állította Varga Judit igazságügyi miniszter (az Európai Bíróság ítéletére reagálva, amely szerint az Európai Parlament jogszerűen fogadta el a magyar jogsértésekről készített Sargentini-jelentést), hogy „ha a tartózkodásokat – az egyébként egy elsőéves joghallgató számára is könnyen beazonosítható egyértelmű eljárási szabályok alapján – figyelembe vették volna a támogató szavazatok arányának meghatározásakor, akkor nem lett volna meg a szükséges kétharmados többség a politikailag elfogult jelentés elfogadásához”. Ezzel szemben a tény az, hogy nem elsőéves joghallgatók döntöttek a magyar kormány panaszáról, hanem Európa legtekintélyesebb bírái. Csupa tanulatlan senki. Vissza az iskolapadba! Remélhetőleg Varga Judit professzor osztályába. Varga Judit szerint az is „érdekes”, hogy a bírósági ítéletre egy ilyen „egyszerű”, eljárásjogi kérdésben három évig kellett várni, miközben egy másik ügyben, a sokkal komplikáltabb jogállami kritériumok kérdésében az Európai Parlament gyorsabb bírósági döntéshozatalt követel. Ezzel szemben a tény az, hogy nincs ebben semmi érdekes. A Sargentini-jelentés érvényességének ugyanis nincs gyakorlati következménye, annak viszont lenne, ha az Európai Bíróság csak három év múlva adná áldását arra, hogy az Európai Unió számon kérhesse Magyarországtól és Lengyelországtól a jogállami feltételek betartását. Ez még egy elsőéves joghallgató számára is világos, nem?  

Orbán a bukásra gondol

Méltatlanul kevés figyelmet kapott Orbán Viktor parlamenti viszontválasza Arató Gergelynek, pedig ott elhangzott egy olyan mondat, amilyet eddig még nem hallhattunk a miniszterelnöktől. Csak emlékeztetőül: a DK-s politikus Orbán nagy visszhangot kiváltott rádiónyilatkozatára kérdezett rá, mely szerint a kormányfő bérből és fizetésből él, és mint ilyenre, rá is súlyosan hatott a járvány. Kétségtelen, ez a kijelentés nagy pályát futott be, azóta is emlegetik, alighanem joggal. Tagadhatatlanul arcátlan szöveg volt: két és félmilliós hivatalos fizetés, valamint egy sor ingyenes juttatás – autó, repülő, stb. - mellett ez nem tűnik olyan jövedelemnek, amely feltétlenül szenvedést okozna. Orbán a képviselői felvétésre nem is tudott szellemes választ adni, csak egy kicsit gyurcsányozni - mondván, a volt miniszterelnök tőkejövedelméből él, míg ő nem. Aratónak már nem volt lehetősége újra beszállni a vitába, hogy azzal riposztozzon: a legenda szerint Orbán más nevén szereplő tőkejövedelemből (is) él. De tényleg engedjük el – átmenetileg – a miniszterelnök háztartási gondjait, koncentráljunk a parlamenti válasz folytatására, amely így hangzott: „Mint bérből és fizetésből élő parlamenti képviselő még sokáig itt fogok maradni az önök nyakán, nem fognak tőlem megszabadulni, akkor sem, ha terveik teljesülnének, ne reménykedjenek, számíthatnak rám az elkövetkező húsz évben". Ne arra figyeljünk, hogy Orbán Viktor közel nyolcvan évesen is a parlamentben akar ülni, feltételezem, akkor is a fiatal demokraták élén (adja Isten, hogy testi és szellemi épségben élje meg azt a kort), hanem arra, hogy ezúttal arról is szólt: ha az ellenzéknek teljesülnek a tervei. Ami nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy számol a választások elvesztésével. Márpedig ilyen mondat az ő szájából eddig nem hangzott el, eddig kínosan ügyelt arra, hogy a saját tábora egy pillanatig se gondoljon a bukására, ne gondolkodjon arról, mi lesz velük a hatalom elvesztése után. Sokan állítják, sőt a többség azt mondja: noha több mint tíz éve építkezik úgy, hogy minden az ő kezében koncentrálódjon – pénz, paripa, fegyver -, mostanság rohamütemre váltott. Fideszesíti, orbánosítja az államgépezetet és a közpénzt, mégpedig úgy, hogy másoknak semmi se maradjon belőle. Magam vitatkoztam ezzel az állítással, mondván, a miniszterelnök csak a hatalma megtartására készül, de ez a parlamenti megszólalása azt igazolja, hogy tévedtem. Igenis, készül a bukásra, de ebben az esetben is országgyűlési képviselőként képzeli el a jövőjét. Szentpéteri Nagy Richárd ebből azt a pozitív következtetést vonta le, hogy nem kíván a jövő tavasszal „hátralépni” és köztársasági elnökként folytatni pályafutását, ami – a mai rendszerben – politikai nyugdíjas életet jelentene, hanem aktív maradna. Nyilván annak reményében, hogy az általa fölépített rezsim, meg a bármikor bevethető háborús békemenet révén gyorsan megbuktathatja az új kormányt. Biztos így van, de most tényleg csak a nem várt fordulatnak örüljünk: Orbán hozzálátott saját nimbuszának lebontásához.  

Döntés

Nincs lehetőség a tokiói nyári olimpia újabb elhalasztására, ezt jelentette be a szervezőbizottság elnöke csütörtökön. Ez eddig is nyilvánvaló volt, hiszen 2022-ben már elkezdődnek a 2024-es játékok selejtezőversenyei. Ha július 23-án nem lehet elkezdeni a tokiói olimpiát, akkor nem marad más lehetőség, mint a törlés. Egy ilyen döntés több milliárd dollár kárt okozna a japán házigazdáknak, akik ezt természetesen igyekeznek elkerülni. Viszont abban sincs vita, hogy nem könnyű olyan országba meghívni több mint tízezer sportolót, több ezer sportvezetőt, díszvendéget, amely egyelőre nem tud megbirkózni a koronavírussal, ahol a lakosság átoltottsága pár százalékos, és a magas fertőzés-, illetve halálozási szám miatt járványügyi vészhelyzet van érvényben. A házigazdák egy nyilatkozatot terveznek aláíratni a vendégekkel (erről még nincs végleges döntés), hogy mindenki tisztában van a járvány veszélyeivel és tudomásul veszi, ebbe bele is lehet halni. Ha én sportoló lennék, erősen elgondolkoznék azon, aláírom-e ezt a papírt és megyek, vagy inkább elkezdek készülni a következő játékokra, amit talán buborék és egyéb szigorítások nélkül lehet megrendezni. Nem bánom, hogy nem kell ilyen döntést meghoznom. A japánok eltökéltsége egyértelmű, az olimpiai résztvevők lelkesedése ezzel szemben erősen visszafogott. Az amerikaiak az összes Japánba tervezett edzőtáborukat lemondták, de Thomas Bach NOB-elnök sem utazott el tárgyalni Tokióba. A japán lakosság többsége is az esemény eltörlését szorgalmazza. A helyi kormány, a szervezőbizottság mindenképpen olimpiát akar, számukra a dollármilliárdok fontosabbak az emberéleteknél. A rendezés alapfeltétele lenne a lakosság beoltása, védettsége. Egy gazdasági nagyhatalomnál ennek megoldása egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Érthetetlen, hogy ez miért nem történt meg.