járvány;szociálpszichológia;

- A bizalom hiánycikk

„Primum nil nocere”

Hippokratész 

Egy ember halála tragédia, millióké statisztika, mondta cinikusan Sztálin. Hallgatjuk és olvassuk a vuhani vírus okozta járvány híreit, a száraz számokat, a magyarázkodó hivatalnokokat, a újabb kormányzati “győzelmi” jelentéseket, és felfoghatatlan számunkra, hogy egy év alatt a magyar honvédséggel azonos létszámú véráldozatot szenvedtünk el. Eltűnt egy Gödöllő méretű város Magyarország térképéről. És ez megelőzhető lett volna, ennek nem lett volna szabad megtörténnie, sőt kollektív bűn, ami történt.

Tudjuk, hogy mikor kezdődött a járvány. 2019 novemberében szabadult el, könnyen lehet, hogy a vuhani víruskutató laboratóriumból, és a WHO lassan bukásra álló, korrupt vezetésének halogató propagandája miatt szóródott szét a világba. 2020 februárjában ért el hozzánk, és nem tudjuk, mikor ér valójában véget. Nemcsak az eddig elszenvedett vérveszteségünk óriási, de több százezer családnak a lelki traumáját is fel kellene dolgozni.

Nemzetünk lelki veresége mérhetetlenül nagy, miközben a megvalósult orwelli állatfarm médiája győzelmet énekel az összetört lelkű túlélőknek. A járvány vesztesei pedig a mindentől elzárt covid osztályokon küzdöttek/küzdenek a láthatatlan ellenség ellen. A halálhoz, a szenvedés látványához nem lehet hozzászokni, félelmet és bénultságot okoz a szenvedőkben, dolgozókban és a családtagokban. Félelem veszi körül a frontvonalban küzdőket, és a vereséget szenvedők a méltó haldoklás esélyét se kapják meg.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, erkölcsi normáink megkérdőjeleződtek, a biztonságérzet és a bizalom „hiánycikké” vált. A politikai hatalom diktatórikusan ránk telepedett. Elég volt két kórház igazgatóját leváltani, katonákat kirendelni, és az egészségügy vezérkarában azonnal a hatalomnak való megfelelés kényszere, az egzisztenciális félelem és megfélemlítettség vált uralkodóvá. Orvosaink elveszítették kreativitásukat, rugalmasságukat és a rendkívüli helyzethez való alkalmazkodási képességüket, és kollaborációjukkal akarva-akaratlan kollektív bűnössé váltak.

Rajtunk, hétköznapi embereken eluralkodott az érzés, hogy minden, sőt bármi megtörténhet. Igen, alkalmazkodtunk a helyzethez, és a szenvedőkkel szemben kialakult egyfajta közömbösség vagy közöny. A társadalmi morál megbomlott, a szociális felettes énünk haldoklik. Úgy érezzük, hogy velünk bármit meg lehet tenni. Védekezési eszközeink esetlenek, sokszor teljesen hiányoznak. Minél fiatalabb és műveletlenebb valaki, annál kiszolgáltatottabb és magára hagyottabb abban, ahogy a vele történtek alakítják a személyiségét és a hasonló helyzetekhez való viszonyát.

Leggyakoribb válasz a tagadás, a tudatalattiba való lesüllyesztés. Ez a fajta elhárító mechanizmus az egész társadalomra érvényes. Teret kapott a tagadás legképtelenebb és legkárosabb formája, a téveszmék áradata. A téveszmék, a könnyű magyarázatok, összeesküvés elméletek felvirágoztak, és hatalmas lett a fogadókészség irántuk. A hamis próféták óriási teret hasítottak ki közéletünkből, mert jobbik énünk lebénult és nem tud megszólalni. A hatalom kihasználja, sőt félig nyíltan még táplálja is a téveszmék hirdetőit, hiszen így eléri, hogy a valós felelősökről elterelődjön a figyelem. Társadalmunk szociális énképe és öngyógyító képessége súlyosan megbetegedett.

A járványt követően sok százezer embernek kell megküzdenie a lelkiismeretével, a bűntudatával és az elmaradhatatlan számonkérések ítéletével. Társadalmunk lelki traumája mély, az eddigi élettörténetünkben nehezen gyógyítható sebek keletkeztek. Most igazából nem politikusokra, politikai küzdelmekre, választási hadjáratra lenne szüksége a magyar társadalomnak, hanem pszichológusokra, szociológusokra, filozófusokra. Nekik kell megszólalniuk, vállalni a gyógyító szerepet. Ők tudják feldolgozni a tragédiáinkat, ők tudnak gyógyító szavakkal sebeinkre írt adni.

A történtek megnyugtató feldolgozása mindannyiunk számára fontos lenne a biztonságérzetünk helyreállításához, az erkölcsi és jogi normákba vetett bizalom visszaszerzéséhez. Hiszen mindannyian sérültünk, akik közvetlenül nem váltunk áldozatokká, pusztán szemlélői voltunk az eseményeknek.