Végülis igaza van Orbán Viktornak, hiszen ő is bérből és fizetésből él, méghozzá nem is akárhol. hanem abban a bizonyos szolgáltatóiparban, amit egyre többen hajlamosak inkább szórakoztató iparnak nevezni. Hiszen olyan jókat szórakozik a nemzet azokon a roppant mulatságos és szellemdús élceken, amiket ezek a szórakoztató iparosok bocsátanak ki magukból szakmányban naponta többször is. Harsány és felszabadult röhögést viszont nem engedhetünk meg magunknak, mert nem a felcsúti Körülpiszkosban vagyunk, ellenben úriemberek volnánk, és csak kuncogunk, legfeljebb elegánsan kacagunk, mert röhögni csak a ló szokott. Másrészt meg nincs még itt a felszabadúlás.
Szolgáltatóipar: igenis! Hiszen őurasága ott szolgál, azaz közszolgál és közszolgálatot lát el valamennyi „miniszter” fedőnéven excelláló szolgájával egyetemben.
Azaz – helyesbítsünk - szolgánkkal, hiszen ezek a „miniszteriális” figurák mindannyian a mi szolgálóink, alkalmazottaink, akiket mi – „keményen dolgozó kisemberek” - fizetünk abból, amit igazi értékteremtő munkával megtermelünk, engedelmesen leadózunk - esetemben világméretű áfa – és minden buksza nyitogatásunkkor átutalunk egy közbeiktatott alkalmazottunk révén őuraságának. Ezért aztán nem is meglepetés ez a rendkívül leleményesen és spontán módon megkomponált kitárulkozása (sokatmondó arcjátékkal) abban a heti rádió szózatában, amit minden péntek reggel intéz izgatottan fülelő, frissen ébredt nemzetéhez.
Ez szokott élénk vitatémája lenni azoknak a mázlistáknak, akiket kirúgtak a valódi értékteremtő, szolgáltató- és szórakoztatóipari munkahelyükről a válságjárvány miatt. Ezért ők abban a szerencsés helyzetben vannak már jó ideje, hogy teljesen szabadon gazdálkodhatnak az idejükkel (free time management), és az Alkér utcai Aranykapca becenévre hallgató szeszforgalmi kegyhelyen élvezhetik péntek reggelenként ezt a lenyűgöző performánszt. Ezalatt a rendkívül szerencsés sok hónap alatt pedig volt alkalmuk tökéletesen elsajátítani a szotyi (szotyola, makuka) körfolyamatos élvezetét is, mindenki legnagyobb elismerésére. Aki ilyen - szinte akrobatikus - teljesítményt még nem látott, annak melegen ajánlható a világhírű felcsúti Pancho Aréna víájpí szotyiklubja, ahol közvetlen szem- és fültanúja lehet ennek az igazán lélekemelő sportteljesítménynek, méghozzá a „legmagasabb színvonalon”.
Ha a történelem Nemtője igazságos marékkal mérne minden földi halandónak – ahogyan azt egykoron elhamarkodottan ígérte –, ma együttérző szurkolói lehetnénk annak az épületes látványnak, amint Orbán Viktorunk lógó orral botorkál haza a munkaközvetítőből kies svábhegyi hajlékába, a Cinege útra. Abba az aprócska családi tuszkulánumba, amit miniszterelnöksége és pártelnöksége fényes évtizedei alatt volt elég szorgalmatos összekuporgatni nehezen megszolgált béréből és fizetéséből, szájától vonva meg a falatot úgyszólván (nem is csoda, hogy így le van romolva). Otthon aztán leverten közli nejével és esdeklő övéivel, hogy: „ma sem sikerült semmi, a rosseb egye meg, még közmunka sem, ezért a tegnapi maradék sült tököt kell fölmelegítened Mézecském, amit én fogok igazságosan szétosztani közöttetek, közismert illiberálisan demokratikus modoromban. A megígért munkanélküli segélyt pedig már negyedik hónapja hiába várom, a morva életbe! Nem csoda, hogy meg vagyok viselve!”
Még szerencse, hogy nem kell aggódnunk, mert a rögtöni éhhaláltól talán mégsem tarthat, hisz a Karmelita menzáján csak leesik számára még néhány falat azokból a pörköltökből (preferabiliter: csülkös pacal – by Rezsi Szilárd), amikkel már sikerült maradékait is függővé tenni. Elannyira, hogy kedvenc panyókás zakóját is engedte nékik kidekorálni véle. Borotválkozás helyett! Így ment aztán menyasszony-kézcsókolni.
Utóirat. Halkan és félve jegyzem meg utólag: soha nem láttam a T. Házban máskor olyan össznemzeti egyetértést és patkóbéli harmóniát, mint mikor az honatyák és anyák egyhangúlag megszavazták saját béremelésüket.