Alázat

Megalázásnak nem nevezném, de azért zavaró, hogy éppen a vallási nézőpontból rovott múltú Bencsik András oktatja ki a pápát, és vele együtt a katolikusokat a keresztény hit mibenlétéről. A fent nevezett elvtárs legújabb elvbarátaival együtt sokat tett azért, hogy a magyar embereknek, különösen, ha keresztények, szégyenkezniük kelljen; nem a hazájuk, hanem annak választott vezetői miatt.

Engem például az is bánt, ahogyan ezek az urak a vallást kezelik: áruként, mint a piaci kofák. Az én értékítéletem szerint az a két óra is sok, amit a katolikus egyházfő a jelen állás szerint erre a társaságra áldozni tervez a drága idejéből; azt meg egészen elképesztőnek tartom, hogy az üzenetértékű hír hallatán egyes címzettek – Semjén Zsolt, aki Schmitt Páltól tanulta a tudományos etikát, meg Erdő Péter, aki szerint az egyház nem jótékonysági intézmény – ahelyett, hogy önvizsgálatot és bűnbánatot tartanának, fölindítva szívükben az alázatot, inkább a Vatikánba rohannak reklamálni és alkudozni.

Valahogy úgy képzelem, hogy megkérdezik Ferencet: „Nem lehetne mégis valahogyan egy félórácskát Orbán Viktorra szánni? Nem járna neki annyi? Már odaadtuk az iskolák harmadát háromszoros fejkvótákkal, az idősgondozást, a gyerekvédelmet, kifestettük az üres templomokat, bevezettük (a papság tiltakozása ellenére) a kötelező iskolai hittant, hát mi kell még?”

A pápa rájuk néz, talán a fejét is megvakarja a fehér pileólus alatt, és közben arra gondol, hogy tényleg nem értik vajon, vagy csak játsszák az elmeroggyantat. - Egy kis könyörület – mondja végül fáradtan, egy intéssel jelezve, hogy vége az audienciának.

Amúgy Szlovákia sem fogadott be több bevándorlót Magyarországnál (sőt). Csak éppen nem űzött sportot a szívtelenségből, és nem fabrikált kormánypolitikát belőle. „Akinek van füle a hallásra, hallja meg.”