"Ne rakj a vászonra tömeggyilkosokat!” - interjú Vadim Perelman rendezővel

Vadim Perelman Perzsa nyelvleckék című, a magyarországi mozikban most debütáló műve egy franciaországi lágerben játszódó, rendhagyó holokausztfilm, melyben egy Gilles nevű fogoly úgy éli túl a háborút, hogy elhiteti, perzsa és ezért nyelvet kell tanítania. Persze igazi nyelvtudás nélkül.

Mennyi igaz a vásznon látható történetből?

Azt írtam ki a film elején: igaz történetek által inspirált film. Nem azt, hogy igaz történetet mesélek el. Most csak a forgatókönyvírót, Ilja Zofint tudom idézni, aki tizenöt éves korában olvasott egy magazinban arról, hogy egy férfi úgy élete túl a náci koncentrációs tábort, hogy annak vezetőjét nyelvekre oktatta. Ez annyira megmaradt benne, hogy kitalált rá egy forgatókönyvet. Engem ekkor kerestek meg, hogy szeretném-e megrendezni, szóval, az irodalmi alapokhoz semmi közöm. Már épp indult volna a produkció, amikor számunkra kiderült, Wolfgang Kohlhaase 1952-ben írt egy novellát, melynek a cselekménye kísértetiesen hasonló. Tíz oldal, melyben egy koncentrációs táborban lévő fogoly egy német SS-es házaspárt tanít fárszi nyelvre.

Gondolom, ekkor felállt a válságstáb.

Csaknem. De végül gyorsan a producerek megvették a novella megfilmesítési jogait, egyes elemeit Ilja beledolgozta a forgatókönyvbe, Kohlhaase áldását adta a produkcióra. Hogy őt mi inspirálta a novellája megírására? fogalmam sincs. De a Perzsa nyelvleckéket megnézte és és zokogott rajta.

Egy koncentrációs tábor vezetője, aki szuperemberekben és a tiszta vérvonalban hisz, miért akar idegen nyelvet tanulni?

Erről sokat beszélgettünk Iljával. Az én álláspontom, mint rendező, hogy úgy gondolja, ezzel őrzi meg a humanitását. Beszélhet valakivel az anyjáról, a gyerekkoráról, verseket írhat. A nagy kérdés, hogy tényleg így gondolja-e, ha tudná, hogy nem is igazi nyelv, amit megtanult és művel.

Claude Lanzmann, a Soá rendezője állítja: nem szabad, nem lehet megmutatni a holokauszt borzalmait a vásznon. Önnek szemmel láthatóan nem voltak skrupulusai e téren.

De most komolyan: kicsida Claude Lanzmann, hogy ilyen kijelentéseket tesz? Sokkal nagyon kérdés ez, mintsem, hogy ő mondja meg, hogy mit lehet és mit nem. Különösen a saját dokumentumfilmjét megadva mércének. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de azért én is elég sokat tudok a holokausztról, hosszú évek óta kutatom. A Perzsa nyelvleckék esetében pont az volt a célom, hogy ne a történelmi tudásomat villongtassam és rakjam tele felesleges adatokkal a filmet. Egy játékfilmesnek az a dolga, hogy ablakot nyisson a múltba. Időgépként működjön a nézőknek.

Értem, de belefér az is, hogy akár viccet csináljunk a holokausztból?

Na, de itt a nagy kérdés, hogy mi a vicces? Én úgy gondoltam, hogy csupán kettő humoros jelenet van a filmben. A klasszikus pénisz-szcéna, a nemi szervekkel való tartalmi incselkedés. A másik, amikor a főgonosz lebukik a „perfekt” perzsatudásával. És ezekben a szituációkban katonákat figuráztam ki. Ehhez képest a közönség végig nevette a filmet, noha én egy drámát készítettem. Amikor Klaus Koch SS-tiszt megkérdezi Gilles-t, hogy mi az étterem fársziul, rávág egy halandzsa szót. A nézőtér kitört a nevetésben. De miért? – kérdezem én. Mert okosan rögtönzött? Ebben mi ennyire vicces? Ha előre tudnám, hogy a közönség hogyan reagál, akkor lenne csak szomorú a világ. Mindenki ugyanazt a kiszámítottan hatásos filmet készítené, csak épp más címmel.

De akkor úgy véli, nem lépte át az ízléstelenség határát.

Nem, mert nem vagyok tiszteletlen a történelemmel szemben. Jómagam is zsidó vagyok. Pontosan tudom, hogy nem lehet viccelni semmiféle tömeggyilkosságból. De hadd kérdezzek vissza: ön szerint a Jojo nyuszi című film határon belül volt?

Szerintem igen. Miért, ön szerint nem?

Nem. Ha valaki Hitlerként ugrál fel-alá az erdőben, az nagyon nincs rendben. Taika Waititi nem értettem meg, hogy az a fickó csaknem negyven millió emberrel végzett. Nem lehet „jópofa”. De ugyanezt gondolom Sztálinról, ha megjelenik a vásznon. Na, ha korébban behozta Lanzmann szabályát, akkor itt van a Perelman-változat: „Ne rakj a vászonra tömeggyilkosokat!”

Viszont a szappaoperaszerű karakterek mehetnek?

A Perzsa nyelvleckében csak és kizárólag fiktív karaktereket mutatok. Többen mondták nekem, hogy nem érették, minek építettünk be szerelmi szálat, féltékenykedést a német katonák körébe. Éppen azért, mert el akartam távolodni a kliséktől és az általánosításoktól, hogy a németek csak robotok voltak, akik lőttek, gyilkoltak és kész. Nem voltak ők sátán, igaz, angyalok sem. Csupán emberek. A szórakoztatóipari film lényege: a nézőnek olyan figurákat kell teremteni, melyekkel azonosulni tudnak. Ha ez megy, akkor lehet jönni a szerzői szándékokkal, mint például valamiféle üzenet megfogalmazása.

Valóban?

Például, a Perzsa nyelvleckékben végig követjük Gilles vesszőfutását az életéért, melyet ösztönösen és eltökélten old meg. Mindeközben hatással tud lenni egy emberi szörnyetegre, akin később megjelennek az empátia jelei. Mindemellett, hogy a hősünk kitalál egy fantázia nyelvet, melyben elrejti a koncentrációs táborban megforduló emberek nevét a sztori legemocionálisabb része. Megkérdeztem egy nyelvészt: lehetséges ez? Mondta, hogy igen. Egyszóval, Gilles nem csak a saját bőrét mentette, hanem minden áldozat emlékét is magában hordozta. Ez igazi emocionális bomba, melyen – remélem – mindenki elgondolkozik, aki megnézi a filmet.

Mit szól azokhoz a véleményekhez, melyek szerint nem is volt holokauszt?

Akik ilyeneket terjesztenek, nem érdekelnek. Azok az emberek, akik hallgatják őket, igen. Utóbbiak még nem feltétlenül elveszett esetek.

A Gilles-t alakító argentin Nahuel Pérez Biscayart heroikusan helyt állt a szerepben, hovatovább remek alakítást nyújt.

Pedig nem kisebb feladattal kellett megküzdenie, hogy két nyelvet kellett bebifláznia. Egyrészt a karakter által kitalált ál-perzsát, illetve a németet, mert bár sok nyelven beszél, ez nincs köztük. Minden egyes szót három órán keresztül tanult és az átállások során mindig jött és angolul kérte, hogy ne merjek a dialógusokon változtatni semmit. Megértettem min megy keresztül. Tizennégy éves voltam, amikor a szüleimmel elhagytuk a Szovjetuniót. Bécsen és Olaszoroszágon keresztül érkeztünk Kanadába. Nem csak angolul kellett hirtelen megtanulnom, de fel kellett építenem a saját karakteremet egy új környezetben. Amúgy, nagy igazság: egy film sikere kilencven százalékban a színészeken áll. Neked meg rendezőként teret kell nekik adnod. Jobban értenek hozzá, mint te. Semmi szükség arra, hogy Sztanyiszlavszkijról kezdjek el bárkivel is értekezni.

Hány nyelven zajlott a forgatás?

A színészekkel angolul kommunikáltam, a forgatókönyv orosz nyelvű volt. Én készítettem el az angol verziót, csak úgy magamnak, aztán végül napról napra ez alapján készült el a német verzió. Itt kezdtem bizonytalanná válni: vajon jól fordították le párbeszédeket? Viccesen mindig Nahueltől kérdeztem: na, milyen a német fordítás? „Honnan tudjam?” – válaszolt nevetve.

Névjegy

Vadim Perelman ukrán származású kanadai-amerikai forgatókönyvíró-rendező. Első egészestés műve, a három Oscarra jelölt Ház a ködben (2003) című thriller volt Ben Kingsley főszereplésével. A Szemvillanás alatt című dráma és egy Kelly Clarkson videó után elkezdett Oroszországban rendezni. A Perzsa nyelvleckék az ötödik nagyjátékfilmje.