A hírlapírói kacsa

Időzött már a mi nappalinkban számos állat, felfordítva mindennapjaink megszokott rendjét, átalakítva komfortot nyújtó berendezést, megbolygatva nyugalmat, rutint. Hogy öt kismacska itt iperedik, itt cseperedik, mert a sors különös szeszélye folytán november zimankójában akaródzott nekik erre a világra jönni, az már-már természetesnek tűnt. A kutya időnkénti bentléte magától értetődő. Az kevésbé, amikor két kecskegidát kellett a kanapé mögött, a radiátorhoz közel elszállásolni, mert anyjuk az ellésbe odaveszett. Zűrös három hét volt, amíg a háromóránkénti cucliztatás után végre egy kevésbé fárasztó, ritmusosabb napirend lett az övék, majd visszakerülhettek a gazdasági udvarba, ahol azóta is boldogan élnek. Emlékeiket biztosan őrzik, hisz amikor errefelé barangolnak, a káposzták és karfiolok sokkal kevésbé kötik le a figyelmüket, mint az a lépcsősor, ami nehezen indult gyermekkoruk helyszínére visz.

Most egy kacsát pesztrálunk. Miközben e sorokat írom, a bokámnál pittyeg, kosarában nehezen marad, ám ha emberi láb mellé telepedhet, a kitartó sipákolást abbahagyja. Nem úgy terveztük, hogy egyetlen víziszárnyas bújik majd ki abból a mintegy két tucat tojásból, amit egy borongósabb májusi napon sorjáztunk a keltetőbe. Mondták persze a tapasztaltabbak, hogy a kacsa kényesebb jószág a csibénél, de mivel az utóbbiaknál már komoly sikerélményeink voltak, elbizakodottságunk a kételyünknél erősebbnek bizonyult. Máig nincs arra logikus magyarázat, hogy a minden tojás számára egyforma páratartalom, hőmérséklet, mozgatási idő miként adott életet egyetlen tojásnak, és miként hamvasztotta héjába a többit. Ez a megmaradt ráadásul a kiszámítottnál is előbb érkezett, életerősen, fürgén, már-már kirobbanóan jó formában.

Ahogyan Konrád Lorenz etológust követte mindenhová Martina nevű libája, úgy lett a mi kacsánk is ehhez hasonlatos. Egyedül lenni nem szeret, olyankor egyre magasabb fokozaton, cérnahangon kezd el sípolni, s az egy-kettő-három ütemet hamar felváltja a hatos szólam, kivéve, hogy annak zenei harmóniáját minden tekintetben nélkülözi. Hogy ne erősítsük a feltételes reflexeket, kezdetben hagytuk, hadd panaszkodjon, legfeljebb friss vizet, morzsalékos túrót, kivételes esetben apróra vágott sonkát tettünk a táljába. Ezekkel az egyszerű módszerekkel azonban csak átmeneti sikereket értünk el, ideig-óráig lett csend a fonott kosárban, ahol korábban az ágyneműket őriztük, de tollas jószágok bölcsője lett már jó ideje.

Nyugalmunk érdekében a szigorú nevelési elveinket hátrahagytuk már. A „gyerek” kiköveteli magának a szociális együttlétet bizonyos napszakokban. Megtanulta, hogy a klaviatúra koppanásai munkát jeleznek, s ha ilyenkor tekeri megfelelő hangerőre az apró csőrök mögötti srófot, akkor sokáig nem kell várnia, hogy elhagyhassa magányos szénakupacait, és betelepedhessen a forgószék alá, az irhával bélelt mamusz ölelésébe, ahonnan már csak időnkénti halk pittyegés jelzi, ha egyetért vesszővel, kettősponttal, rövidebb, vagy épp bonyolultabb mondatokkal.