Alig jött a világra, máris egy izmos névpolémia közepén találta magát Harry herceg és az ő Meghanjának kislánya. Aki Lilibet Diana Mountbatten-Windsorként vonul be a történelembe. A Diana miértje teljesen világos: szép gesztus Harrytől, ha rááldja lányára a nagymama, a fiatalon elhunyt hercegné-legenda emlékét. De mit jelentsen a Lilibet? A szálak a királynőhöz vezetnek, akit nagyapja, V. György király szólongatott így gyerekkorában, merthogy a kislány nehezen birkózott meg neve kimondásával. Sehogy sem jött neki össze az Elizabeth (az Erzsébettel biztos könnyebben boldogult volna), egyre csak azt motyogta, hogy ő Lilibet. Addig derült ezen a királyi família, amíg családi becenévvé nem csontosodott. Mellesleg szólva, máig nagyon illik az uralkodónő familiárisan lányos személyiségéhez.
Érdekes lenne kideríteni, miként becézték, csúfolták jelenlegi politikus hölgyeinket és urainkat a családjukban, az iskolában, baráti körükben. Mert ezek a nevek már nem a szülői szépelgések, hanem tömör jellemzések, melyek elárulhatnák, ki rejtőzik a „hazámat szolgálom” eskü mögött.
Csikorognak és mocskosak
Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy azok a ragadványnevek, amelyeket megvetés, a gyűlölet inspirált, többségükben valahogy nehézkesek, csikorognak. Kiérezni, belőlük, hogy nagyon helyre akartak tenni velük valakit, a mocskolódás fekete fényű erejében bízva. IX. Alfonz, aki a XII. és XIII. század fordulóján volt León és Galícia királya, a Nyálas (Nyáladzó) jelzőt kapta, vele bizonyára nem rokonszenvező kortársaitól, mert állítólag hajlamos volt pokoli haragra gerjedni, és miközben leordította alattvalói fejét, szó szerint habzott a szája. Persze volt mivel fölizgatnia magát, mert királyságát folyamatosan fosztogatták szomszédai.
De találni ennél jóval ocsmányabb és egyben göcsörtösebb ragadványneveket is. Ilyen például a Trágyanevű, amelyet V. Konstantin bizánci császárra aggattak ellenségei. Hogy honnan jutott épp ez az eszükbe? Nos, Konstantin gyerekkorában egyszer ürített egy jót egy keresztmedencébe. Furcsa, miképp juthatott ez sokak tudomására, talán akkor is létezett már bulvársajtó vagy Facebook. Mindenesetre a császár hiába próbált a birodalom határainak védelmével és képrombolással dicsőséget szerezni magának, nem tudott megszabadulni a jelzőtől.
A vikingek különösen jeleskedtek gúnynevek agyalásában. Harcosaikat egyáltalán nem kímélték, lett közöttük Vajpéniszű meg Mocskosfing is. De uralkodóiknak is ajánlatos volt vigyázniuk magukra. III. Magnus norvég királynak nem nőtt szőr a lábán. Milyen viking az ilyen? Meg is kapta a Csupaszlábú jelzőt. A norvégoknál maradva, Eriknek nem kellett volna eszét vesztve eliszkolnia egy trónkövetelő elől. Egy életre Nyúllábú maradt, hiába szerezte vissza a trónt. Harald pedig túl mohón ette az áfonyát a X. században. Ráragasztották, hogy Kékfogú. Bár történelmi távlatban jól sült el számára, mert Norvégia és Dánia egyesítése miatt ezt akár „kétfogúként” is lehetett értelmezni. (Mindenesetre róla nevezték el a mobiltelefonokat összekapcsoló adatátviteli rendszert bluetoothnak.)
Rideg szépség
Az ütős becenevet nem lehet elsietni, hagyni kell, hogy magától buggyanjon fel az időben, hogy éretten hulljon le a történelem fájáról. És egyáltalán nem baj, ha egyszerű. Ha egy uralkodó valóban jelentős, áldásos tetteket vitt végbe, mindennél többet mond csupán a „nagy” jelzővel megtisztelni. Lehet „bölcs” is, mint VI. Leó bizánci császár vagy Jaroszláv kijevi nagyfejedelem.
De az is sokat mondhat róla, hogy „szép”. Különösen akkor, ha előnyös külseje nincs összhangban jellemével. IV. (Szép) Fülöp francia király esetében a jelzőhöz idővel a ridegség képzete társult. A XIII. és a XIV. század fordulóján rendíthetetlen következetességgel növelte országa területét és a királyi hatalmat. Más szóval, minden eszközzel gyarapította vagyonát. Tartozásait nem szerette megfizetni. A templomos lovagoknak sem, így aztán eretnekség vádjával bebörtönözte a rend 15 ezer tagját, vezetőit pedig máglyára vetette. A Múlt-korban olvashattuk, hogy egyik ellensége azt mondta róla: „Nem ember és nem is vadállat – ő egy szobor.”
A rőt hős
Ki tudja, hány uralkodót kellett megjegyeznünk iskolai tanulmányaink során ráaggatott névvel, melyek oly fülbemászóan egyszerűek, hogy fel sem figyelünk gazdag jelentésükre. Pedig olykor egy egészen konkrét külső vonás is sokatmondóvá válhat. I. Frigyes, német-római császár egyszerűen arcszőrzetének színe miatt kapta meg a Barbarossa (Rőtszakállú) nevet. Ám a jelző nyelvi izgalmassága azonnal beindítja fantáziánkat. Egy lüktető, nagy célok felé törő hőst sejtet, aki félelmet kelt a harcmezőn, feszültségben tartja környezetét, miközben gyötri a rengeteg küzdelem. Egészében pontos is a kép.
Frigyes egyrészt Németország belső békéjének megteremtésén fáradozott, másrészt a római császárságot igyekezett újra erőre támasztani. Élete állandó viaskodásban telt, egyaránt megismerte a sikerek és kudarcok, győzelmek és vereségek ízét. Észak-Itália ellenállt neki, ám mitikus alakként került be a német mondavilágba és történelmi tudatba. A legenda szerint keresztes háborúja idején belefulladt a Szálef folyóba. Csapatai szétszéledtek, ám a köztudat nem fogadta el halálát. Évszázadokig ő volt a német nép számára az erős vezető, aki egyszer majd visszatér, és utat nyit a felemelkedéshez. Ki más tarthat életben egy ilyen hitet, ha nem egy rőtszakállú lovas?
Szív és rettenet
Az igazán találó jelzők egész mélyen tudják megragadni egy történelmi figura személyiségét, uralkodói attitűdjét. I. Richárd angol királyról már úgy is elkezdhetnénk mesélni, akár az érettségin, hogy csupán népi ragadványnevét ismerjük: Oroszlánszívű. Ha csupán Oroszlán Richárd lenne, gondot okozna, hogy nem tanultuk meg, mennyi csatát vívott a Szentföldön. De a szív beemelése gazdagon leírható, emberien emelkedett dimenziót ad a névnek. Oltalmazó melegség árad az oroszlánszívből, biztonságot nyújtó atyai tekintély. Egészen más minőséget közvetít az örökkévalóságnak másik tananyagunk, IV. Iván címkéje, a Rettegett. Érdemes sokat ízlelgetni a magyar változatot, amely túllépett az eredeti szó, a „groznij” alapjelentésén: félelmetes, rettentő. De egy Rettegett Iván nem közönséges félelmet kelt. Kiszámíthatatlanság, zaklatott kegyetlenség, őrület vibrál a névben, látomásos, romboló teremtés. Bár lehet, hogy ez már Eizenstein zseniális filmjének hatása.
Honi becék
Népünk amúgy büszke lehet magára, mert gyönyörű példáit nyújtottuk a személyiség mélyét megcélzó ragadványneveknek. Még akkor is, ha ezek némileg megtévesztők. Könyves Kálmán neve például a király műveltségét hangsúlyozza, amellyel korában valóban nem sok uralkodó büszkélkedhetett. Így aztán hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy olvasottság ide, tudományok oda, kemény kézzel gyakorolta a hatalmat, és II. Béla neki köszönheti, hogy Vak Bélaként vonult be a történelembe.
Hasonlóképpen óvatosan kell bánnunk névadásunk páratlan gyöngyszemével, amellyel a Mátyást követő II. Ulászlót tiszteltük meg. E Jagelló-házból származó királyunk lett Dobzse László. Szinte látjuk magunk előtt, ahogy unott bölcsességgel hallgatja a főurakat, majd leszerelő egykedvűséggel reagál lihegésükre: Dobzse, jól van, rendben. De valóban ennyire engedékeny lett volna? A kortársak bizonyára gyengeséget láttak magatartásában, pedig kézben tudta tartani az országot. Méghozzá kerülve az önkényeskedést. Elfogadta a királyi tanácsot maga körül, de a sok „dobzsézás” után azért ő mondta ki a döntő szót, többnyire saját akaratát követve.
Talán a parlamenti képviselők okulnak mindebből, és új szintre lépnek egymás minősítgetésében. Szép Viktorom, Bölcs Ferikém, Jámbor Tímeám, Oroszlánszívű Péterem – mondják egyszer majd egymásnak a széksorokból. De hogy tőlünk milyen neveket érdemelhetnének? Nem érdekes. Olyanok, amilyenek.
