Jó-e nekünk, hogy sok a gigamilliárdos?

Röviden: nem jó. Hosszabban: a kérdést úgy kéne feltenni, hogy e pénzeszsákok mit adnak a társadalomnak. A Financial Times május végi címoldala egyforma többemeletes jachtokat láttat a kikötőben, amerikai, kínai és egyéb felirattal. 2021-re sokan lettek. Ahogy a Forbes magazinban olvasom, Kínában egy évvel korábban még csak 280 milliárdos élt (dollárban számítva), mára 626 darab van belőlük. Most kezdik visszaszorítani őket (mármint Kínában…) Berobbant a milliárdos cunami.

A világban az Amazon főnöke, Jeff Bezos vezeti a listát, neki most épp 177 milliárd dollárja van, a második Elon Musk (Tesla autó, rakétatechnika) 150 milliárddal, a kínai Jack Ma (Ant Group, pénzügyi szolgáltató) kicsit lemaradva, 50 milliárddal követi a csúcson levőket. (Jack Ma-ra rászólt pártja-állama, mivel ott korábban olyan törvényt hoztak, hogy a tízmilliárd dollár feletti vagyont vérre menően megadóztatják, amúgy meg az ilyen céget és tulaját népellenesnek tartják. Jack Ma meg tojt az egészre, és 40 milliárd fölé tornászta vagyonát.) A világban egy évvel korábban 700 „darab” milliárdos volt, ma már 724 világcsászár akad, és számuk, mire ez a cikk megjelenik, legalább 3 százalékkal fog nőni.

A cím persze félrevezető: a gazdaságban nincs ilyen hogy „nekünk”, mármint hogy a jónépnek valami jó vagy sem. A nemzetgazdaságra már rá lehet kérdezni egy ilyen mondattal: a százmilliárdosok tömege hihetetlen mértékben megnövelte a társadalmi egyenlőtlenségeket. De komolyra fordítva a szót, ahogy Financial Times teszi, vannak jó és vannak rossz milliárdosok. A jók közé a találmányuk vagy ügyességük révén a vagyonosodók tartoznak. Amihez sok minden egyéb is kell, ötlet, invenció, társak, piac, szemfülesség – szóval, ha sok pénzük lesz, kb. megérdemlik. A rosszak közé azok tartoznak, akik öröklés után, az ölükbe hullott pénztömeg révén kerültek be ebben csoportba. Számuk exponenciálisan növekszik. (A szupergazdagok a társadalmak 0,1-0,4 százalékát teszik ki. A világban 2755 dollármilliárdos él, Amerikában 724 – a Forbes szerint.)

A probléma, hogy ti. a társadalmi össztermék profitjának 90 százaléka a tulajdonosok 0,1 százalékának a zsebébe vándorol, a közgazdászok számára már közhely. Thomas Piketty kezdte adózási bizonylatok elemzésével, aztán Joseph L. Stiglitz kiáltványszerű monográfiájával mutatta be, hogy a fejlett társadalmak mekkora árat fizetnek a kihegyezett egyenlőtlenségért (The Price of Inequality - Az egyenlőtlenség ára, 2012)

Mert a legkevesebb, hogy a multimilliárdosok divatmániáit utálja a társadalom, de a kivont pénz hiányzik pl. a szegények iskoláztatásából. Amerikában az állami iskolák alacsony színvonala már közfelháborodás tárgya. Írni-olvasni megtanulnak a gyerekek, de jobb országokban már programozni tanulnak a tinik, mert a digitális jelenünk/jövőnk ezt követeli... Csak irigyeljük a finneket, vagy a dél-koreaiakat, miközben a fejlett országokban az új generációk egyre butábbak lesznek, államilag gerjesztett módon. Ez a lemaradás nem vicc: Kína, Szingapúr, Tajvan felfutása mutatja, hogy a ma még fejlettek fokozatos lemaradnak. Igaz, e pályán listavezetőnek lenni nem két krajcár – a finnek a GDP-ből négy százalékot költenek a oktatásra, Dél-Koreában még többet -, mi meg csak ámulunk, hogy Kína már rakétatechnikában, csip-gyártásban, meg mágnes-vasút kiépítésében is előzi Nyugatot illetve Amerikát. Az a sejtésem, hogy a multimilliárdosok vagyonának nagy része hiányzik a társadalom újratermeléséből.

Emellett a milliárdos tömeg mindenütt a demokrácia intézményeinek sorvadását hozza magával. A kormányokat a fejlett országokban a milliárdos lobbik hóna alól irányítják. Vagy direkt megvesznek tisztviselőket, díjazzák, vagy pénzért elnézik adócsalásaikat, aminek ma már egészen rafinált formái alakultak ki, az isten se tudja kinyomozni hová dugják, és onnan hogyan lehet törvényileg visszakényszeríteni a pénzt az adózónába. Nekem, mint csórónak csak az tűnik képtelenségnek, hogy mit lehet kezdeni mondjuk egymilliárd dollárral (magyarul: 285 milliárd frongásszal)? És ha tíz vagy nyolcvan milliárdja van, mit kezd vele? Boldogabb?

Életminőség?

És csak nyomulnak. Egy híres szociológiai esszékötet rukkolt elő azzal a címmel, hogy mekkora az az összeg, ami már elég (How Much is Enough? Robert Skidelsky 2012-3s könyvének címe) - nincs felső határ, a soknál mindig több kell. Egyébként tudom, hogy vannak filantróp milliárdosok, lásd Bill Gates alapítványait, de ha vagyonát és az elajándékozott összegeket összeveted, elmosolyodsz az arányokon. S nemcsak Gates esetében van ez így, a gigamilliárdosoknak ez bevett PR-fogása, hogy ne utálja őket a tévénéző átlagpolgár: csip-csup összegek mennek a szegényházakra….

Miért az egész? Ha összejön a húsz-harminc milliárd (dollárban), akkor a tulaj boldogabb lesz? Életvitele megváltozik, lelke szárnyal? Vagy épp ellenkezőleg az újabb milliárdok hajszolásában telnek napjai, sóvárog egy újabb tíz vagy százas pakett után, mert a konkurenciának már van annyi, nem lehet lemaradni. Boldogság? Nem ezt látom. Egyes statisztikák a multimilliárdosok közötti depresszió járványáról írnak… Amit el is hiszek, mivel a kreativitás a legjobb ellenszere a depressziónak, csak hát a multimilliárdosok jelentős hányada élvezni akarja az életet.

Ez a számolgatás persze hülyeség: a profitmaximálás – pénzkeresés – bele van építve a tőke dinamikájába, szinte függetlenül a tulajdonos akaratától. (A tőketulaj csak „charaktermaske” – írta egykor Marx.)

Mire jó?

Az igazi kérdés, hogy egy-egy gazdaságnak mennyiben jó, ha elszaporodnak benne a multimilliárdosok? Bontsuk ketté a kérdést. A „jó milliárdos” alapít egy csip-gyárat, vagy maszek klinikát, közben százötven munkásnak ad kenyeret. Eddig jó és hasznos a társadalomnak. De modernizál, a gyártás átviszi robotikára, a százötvenből marad öt szakember, száznegyvenöt meg munkanélküli lesz. A jó milliárdos gyorsan gyarapszik, az elbocsátottak fele – tegyük fel – el tud helyezkedni valahol. De az ilyen státusú milliárdos már nem olyan jó a társadalomnak, cégét egy idő után eladja és éli világát valahol Madeirán, meg a jachtján. A másik, a „rossz milliárdos” örökölte apja vagyonát, esze ágában sincs izzadva futni még több pénz után, valamelyik tőkealapba teszi az örökséget, ami ott fial, mellé hadseregnyi adószakértőt bérel, hogy lehető legkevesebb adóval megússza és egyre gazdagabb lesz. Szereplésének kettős hatása van a társadalomra: egyfelől minimális tételt adózik (kb. a titkárnője adójának megfelelő összeget fizet be…), azaz csökkenti a nemzeti költségvetést; másrészt annyiban van hatással, hogy nagy luxuscikk fogyasztó, vagyis élénkíti ezt a piaci szegmenst. Ezen kívül van egy titkos hatása, amennyi kiszivárog vagyonáról és életviteléről azzal kivívja a társadalom egy részének utálatát. (Persze van, akinek ez lesz a példaképe: az ideális jólét mintája.)

De a legnagyobb tétel, amivel károsítja a társadalmat, az a működő-tőke kivonása: ha a kétféle milliárdos mindegyike visszaforgatná vagyona legalább harminc százalékát, azaz közutak, hidak, víztározók, netán vasutak karbantartására fordítaná, előbbre jutnánk. Mert az államoknak épp a fenntartási-karbantartási költségekre nem marad pénzük, leszakadó hidak, sebességkorlátos vasutak, kiöregedett tankerek jelzik a pénzhiányt

Újraelosztást!

A megoldás egy össztársadalmat érintő újraelosztás lehetne, a multimilliárdosok irigylésének nincs értelme. A svédeknél hosszú ideig ez a társadalmi méretű módszer volt a rend és vele együtt ez volt a szociáldemokrácia számára a mintagazdaság. Igaz, hogy Európa szerte a legmagasabb adózási tételekkel, de a svéd állam adott is érte jólétet: bérlakásokat, férfiak szülési szabadságát, szegények támogatását, olcsó egészségügyet, minimális bürokráciát, magas nyugdíjakat stb.

A svédek azonban utóbbi években feladni kényszerültek a jóléti állam számos alkatrészét. Stefan Löfven miniszterelnök 2018 őszén bejelentette, hogy az uralgó szociáldemokraták az elmúlt száz év legnagyobb vereségét szenvedték el a választáson. Részben érthető: a nagy számú, nyelvet nem beszélő bevándorló számára alakított programok sokba kerültek, kevés eredménnyel, nagy társadalmi ellenállást kiváltva. Hozzá jött még a Keletről érkező analfabéták, és egyben extrém iszlamisták bűnözési rátájának növekedése. Nem sorolom: a szocdemeknek egyre nehezebb lett a társadalmi egyensúly fenntartása. Löfven miniszterelnök ugyan hosszas huzavona után helyén maradt, de a populisták előretörését nem tudta feltartóztatni, és ami rosszabb, megerősödtek a náci csoportok és a konzervatívokkal együtt szép lassan lebontották az Európában egyedülálló jóléti társadalmat.

Egy több évtizedek óta irigyelt gyakorlatnak lett vége. Bármint is van, ki van találva miképp lehet az egyenlőtlenséget (a milliárdosok kontra csóró társadalom ellentétet) felszámolni. Ezt az újraelosztó szisztémát kéne bevezetni, minden akadály ellenére, amit jelenünk a nyakunkra hozott. Akár másképp – nem adózással, hanem pl. közvetlen juttatással, jóléti intézményekkel (ingyen óvoda-iskola-kórház, olcsó lakhatás). Ezeket kéne újra feltalálni, más kiút nincs. Mert a szegénységen, a középosztály lecsúszásán csak ront a gigamilliárdosok dáridója. Egy elszegényedő ország meg képtelen saját GDP-jét növelni, eltartóképessége is a mélybe zuhan.

Álmodozok, pedig a megoldásban lenne ráció. De a globális tőke erősebb az álmoknál.