Sz. Bíró Zoltán: Jalta vagy Málta?

Ezzel a címmel írt a napokban rövid, ám annál érdekesebb blogbejegyzést Andrej Piontkovszkij, az évek óta amerikai emigrációban élő kiváló politikai elemző, Putyin rendszerének engesztelhetetlen kritikusa. Szerinte a június 16-i genfi orosz-amerikai csúcstalálkozó központi témája Ukrajna lesz. Mégpedig abban a szélesebb összefüggésben, hogy sikerül-e az orosz elnöknek elfogadtatnia partnerével régi vágyát, egy olyan új „jaltai egyezményt”, amely az egykori szovjet belső periféria tekintetében (a balti államok kivételével) tudomásul veszi Oroszország különleges előjogait.

Moszkva már a kilencvenes évek elején kinyilvánította a FÁK-térséggel kapcsolatos igényeit, amikor is ezt a területet életfontosságú érdekövezetévé nyilvánította. Az „orosz Monroe-elv” meghirdetése azonban hosszú időn át beleütközött Moszkva akkor még korlátozott képességeibe, vagyis nem volt több retorikai fordulatnál. Putyin második elnökségének végére azonban ez az ambíció kezdett gyakorlati formát ölteni, ami a 2013-2014-es ukrajnai válság idején teljesedett ki. Mindazonáltal Moszkvának máig nem sikerült elérnie, hogy a „kollektív Nyugat”, élén az Egyesült Államokkal, nyilvánosan elfogadja a FÁK-térségre vonatkozó igényeit. És ezen a helyzeten aligha fog változtatni a közelgő genfi csúcstalálkozó.

De az sem tűnik valószínűnek, hogy „új Máltára” kerülne sor, és Putyin – hasonlóan ahhoz, ahogy Gorbacsov 1989 decemberében Máltán tette –, miként Piontkovszkij fogalmaz: „tiszteletet érdemlő módon kapitulálna”. Igaz ugyan, hogy az orosz elit egy része már jó ideje új kiegyezést remél a Nyugattal, még azon az áron is, hogy az komoly engedményekkel járna, ám ennek egyelőre nagyon kicsi az esélye. Már csak azért is, mert Putyin rendszerének súlyosbodó problémáit igyekszik külső konfliktusok révén elfedni, és erről az eszközéről nem akar lemondani. Vagyis a Piontkovszkij által remélt „új Málta” aligha következik be. A putyini Oroszország még távolról sem érzi magát olyan gyengének és kiszolgáltatottnak, hogy elfogadja a Nyugat feltételeit, és az Egyesült Államok által kialakított világrend szabályaihoz igazodjék.

Az azonban valószínű, hogy a találkozó központi témája valóban Ukrajna lesz. Biden már több alkalommal határozottan kiállt Ukrajna szuverenitása és területi integritásának helyreállítása mellett. Ráadásul úgy, hogy az utóbbi alatt nemcsak a kelet-ukrajnai területek visszaszerzését, de a Krím visszacsatolását is érti. Eközben azonban Washington semmi jelét nem adja annak, hogy támogatná az ukrán elnök, Zelenszkij javaslatát a minszki megállapodások felülvizsgálatáról. Ezzel szemben amerikai részről többször is azt tanácsolták Kijevnek, hogy próbálja magatartását az eddigieknél kiszámíthatóbbá tenni. Láthatóan Washington se szereti a meglepetéseket. Noha az új amerikai adminisztráció határozottan támogatja Ukrajnát, azt azonban nem szeretné, ha az Oroszországhoz való viszonyát az ukránok „foglyul ejtenék”. Erre utal az is, hogy az amerikai elnök Kijev kitartó kérése ellenére sem volt hajlandó már a csúcstalálkozó előtt fogadni ukrán kollégáját. Néhány napja azonban bejelentették, hogy júliusban Washingtonba várják Zelenszkijt.

Ukrajna tehát mindenképpen szóba kerül, sőt valószínűleg a találkozó legfontosabb témája lesz, de áttörés ezen a területen aligha várható. Az amerikai elnök azt azonban szeretné felmérni, hogy van-e remény az orosz magatartás kiszámíthatóbbá válására, és a két ország kapcsolataiban felgyülemlett feszültségek oldására. Washington a de-eszkalációban nem elsősorban Oroszország miatt érdekelt, hanem azért, mert szeretné, ha a Moszkvával való kapcsolatai nem vonnák el a figyelmét és erőforrásait a számára sokkal fontosabb kínai relációtól, továbbá belső problémái megoldásától. Oroszország a maga jogán egyre kevésbé foglalkoztatja Washingtont, ahol az egykori első számú riválisra már jó ideje „hanyatló hatalomként” tekintenek.

De, mint azt az utóbbi években megtapasztalhatta a világ, a „hanyatló hatalom” is tud problémákat okozni. Erre annál is inkább képes, mert Moszkva is tudatában van annak, hogy figyelmet maga iránt már csak destruáló – problémaokozó – szerepekben tud kelteni. És él is ezzel a lehetőséggel. Ehhez viszonylag széles eszköztár áll rendelkezésére, de közülük nem egy felettébb kockázatos. Ennek ellenére ezekkel is tud sikeres lenni. Ezt történt a közelmúltban is. Moszkva Biden csúcstalálkozót kezdeményező ajánlatát is valószínűleg az ukrán határnál márciusban végrehajtott jelentős csapatösszevonásával érte el. A feszültség fokozása azonban veszélyes fegyver. Ráadásul hitelt érdemlően aligha lehet többször is alkalmazni. Már a putyini rendszer iránt lojális elemzők között is akadnak olyanok, akik úgy látják, hogy mára „a korlátozott katonai erő vált az orosz külpolitika egyetlen hatékony eszközévé”. A moszkvai portál, a Republic külpolitikai szemleírója – hitelt érdemlő források szerint az orosz hírszerzés, az SZVR ezredese –, Vlagyimir Frolov szerint mindez kezd egyre inkább arra a helyzetre emlékeztetni, amikor valakinek csak kalapácsa van, ezért egy idő után minden problémát szögnek lát.

A nem túl biztató előjelek ellenére mégis van néhány olyan terület, amelyekre vonatkozóan születhet valamilyen megállapodás. Ilyen lehet a stratégiai stabilitás ügye. Itt már egy fontos eredmény elkönyvelhető, merthogy már röviddel Biden beiktatása után sikerült öt évvel meghosszabbítani a 2010 áprilisában Prágában megkötött START III. szerződés hatályát. Vagyis a stratégiai támadófegyverek területén a felek képesek voltak időt nyerni. Ám továbbra is nyitott kérdés, hogy a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták megsemmisítésére vonatkozó, még Gorbacsov idején megkötött washingtoni szerződés kölcsönös felmondása után az érintettek mihez fogják tartani magukat. Lehet, hogy Európában ilyen eszközök újratelepítésére nem kerül sor, vagyis kölcsönös moratórium lép hatályba, amit addig tartanak be, amíg a másik fél ezzel ellentétesen nem lép. Ugyanakkor valószínűnek tűnik, hogy az Egyesült Államok ilyen kategóriájú fegyvereket elkezd Ázsiában, Kína környezetében elhelyezni. Ha ez megtörténne, az némi feszültséget keltene Moszkva és Peking viszonyában, amit Washingtonban plusz nyereségként könyvelnének el.

Jóval nehezebb lesz az információs- és kiberbiztonság területén kölcsönösen elfogadható megoldást találni. Washington nyilvánvalóan érdekelt lenne abban, hogy megszűnjenek a rendszerei ellen indított számítógépes támadások. Ugyanakkor e terület szabályozása, és az elfogadott szabályok betartásának ellenőrzése rendkívül nehéz feladat. Egyelőre – a probléma összetettsége miatt – nehéz is elképzelni, hogy ezen a területen rövid időn belül érdemi előrelépés történik. De a kölcsönös bizalomhiány is komoly akadálya ennek. Ugyan az információs- és kiberbiztonsággal kapcsolatos konzultációk még Obama idején, 2013-ban elkezdődtek, de a 2016-os amerikai elnökválasztásba való orosz beavatkozás miatt rögtön meg is szakadtak. Noha egyelőre nagyon erős a kölcsönös bizalmatlanság, mégsem tűnik lehetetlennek, hogy mégis újrainduljanak az ezzel kapcsolatos konzultációk.

Van még egy terület, ahol ugyancsak nem esélytelen az orosz-amerikai együttműködés. Ez pedig Afganisztán. Washington szeptember 11-ig szeretné az ott állomásozó erőit kivonni. Ez látszólag jó hír Oroszországnak, hiszen ezzel jelentősen csökken az amerikaiak belső-ázsiai jelenléte. Washington azonban szeretné elérni, hogy támaszpontokat hozhasson létre Afganisztán közelében, Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban, fenntartva ezzel azt a lehetőséget, hogy gyorsan tudjon reagálni, ha súlyosbodna az afganisztáni helyzet. Moszkva – ellentétben 2001-ben követett magatartásával, amikor is maga vállalkozott arra, hogy meggyőzze az üzbég és a tádzsik vezetést repülőtereik nyugati erők előtti megnyitására – aligha örülne most ennek. Már csak azért sem, mert az orosz vezetés komoly sikerként könyvelte el, hogy évekkel ezelőtt a kirgiz főváros melletti repülőtérről ki tudta szorítani az amerikaiakat. Mégsem zárható ki, hogy Putyin – amennyiben ezek a közép-ázsiai bázisok orosz-amerikai közös központként működnének – elfogadja az amerikaiak jelenlétét. Végső soron orosz érdek is, hogy Afganisztán ne zuhanjon totális káoszba. A belső-ázsiai ország ahhoz túlságosan közel van Oroszországhoz, hogy ennek lehetősége közömbösen hagyja Moszkvát.

A kétoldalú kapcsolatok – bármennyire meglepő is ez – mindkét ország számára másodlagosak. A két ország közötti gazdasági kapcsolatok sem igazán jelentősek, az elmúlt években nem haladták meg a 20-35 milliárd dollárt. Vagyis arra alkalmatlanok, hogy érdemben visszafogják a politikai kapcsolatok kilengéseit. A két ország egymás számára elsősorban ott fontos, ahol a másik közreműködése vagy belátása nélkül nincs esély valamilyen konfliktus megoldására vagy lefojtására.

Összességében – számos ok miatt – aligha hoz áttörést a jövő szerdai csúcstalálkozó. Ennek ellenére részeredmények születhetnek. Némileg enyhülhet a két ország közti feszültség, de valamilyen átfogó „új kezdetre” aligha érdemes számítani.