A közép-európai irodalom legnagyobb sörivó írója, s egy időben Közép-Európa legnagyobb, leghíresebb, legnépszerűbb, legszerethetőbb, legfecsegőbb, legkultikusabb, leglegendásabb, legbohumilabb, leghrabalibb, egyszóval legíróbb írója Bohumil Hrabal volt, akiről természetesen nem csak irodalmi díjakat, nem csak sörözőket, hanem sörmárkákat fognak elnevezni. Vagy talán már el is neveztek. Sörös írópápa volt, vagy inkább irodalmi sörpápa, mindegy is, a nagy Bohumil saját sört feltétlenül megérdemelne.
– Kérek egy korsó Hrabalt – ez nem hangzana rosszul, s most juszt sem keresek rá a gugliban, hogy vajon létezik-e már Hrabal sör. Őt magát a róla elnevezett sör persze már nem boldogítaná, bennünket azonban, akik a sör és az irodalom iránt érzett rajongásban a cseh mesternek méltó követői igyekszünk lenni, annál inkább. Hiszen valami olyasmit fejezett ki egész lénye és munkássága, hogy a kisember esendő boldogságkeresése megható és szerethető irodalmi anyaggá nemesül, ha egy kisemberi gesztusokkal élő nagy író ad neki tartalmat és formát. Márpedig Bohumil Hrabal világhírű íróként is az a kisember maradt, aki volt: viseltes mackófelsőben, kezében sörrel és macskaeledellel teli szatyorral bandukolt az Aranytigrisből az irodalmi halhatatlanság felé vezető úton.
Én is a törzshelyén, a prágai Aranytigrisben láttam őt először, méghozzá napra pontosan 1992-ben, július 28-án, kedden délután. Természetesen miatta mentünk oda, elsősorban nem Prazdroj sört akartunk inni, hanem a saját szemünkkel akartuk látni a nagy írót, miközben Prazdroj sört iszik. Ő akkor már világsztár volt, szóval maga a hely, a legendás Aranytigris a látogatásban csak másodlagos szerepet játszott, holott az Hrabal nélkül is csodálatos hely. Képzeljünk el egy gyönyörűséges, boltozatos házat, amelyet úgy 900 éve, azaz nagyjából akkor építettek, amikor nálunk a királyt IV. Bélának hívták, és ahol több mint 200 éve működik az Aranytigris nevű söröző, egészen pontosan 1816 óta (ez számunkra nevezetes esztendő, ez volt az az év, amikor Magyarországon barna színű hó esett, de erről majd máskor).
Azon a régi, csaknem 30 évvel ezelőtti napon az Aranytigris tömve volt, nem fértünk be, de nem is nagyon akartunk, hanem megálltunk a bejáratnál, és a balra lévő kisterem hosszú asztalánál trónoló Hrabalt bámultuk. Nem csinált semmi különöset, ült az asztalfőn egy korsó sörrel, és élénken magyarázott a körülötte ülő, hozzá hasonló korú és kinézetű embereknek, akik ugyanolyan egyszerű cseh melósnak néztek ki, mint a nagy Bohumil. Győzködtem magamat, hogy oda kellene hozzá menni autogramot kérni, de nem mertem, ne kérdezzék, hogy miért. Még csak 20 éves voltam, szinte gyerek, ő meg már majdnem 80, azon tűnődtem, hogy mit is mondhatnék neki. Úgyhogy kifordultunk az ajtón, és elmentünk sört inni a Két Medvébe.
De egész éjszaka nem hagyott nyugodni a dolog. Rogyadozó lábakkal bámulom Hrabalt, s nincs erőm, hogy autogramot kérjek?! Nem volt más választás, másnap délután vissza kellett menni. Bíztam benne, hogy Hrabal ott lesz. Hol is lehetne másutt? Sörös ember júliusban mindennap sörözik, hiszen júliusban mindennap forróság van – mindennapi sörivás nélkül a forró júliust túlélni nem lehet, ez még azokra a halhatatlanokra is vonatkozik, akiket Bohumil Hrabalnak hívnak.
Beléptem hát 1992. július 27-én, szerda délután az Aranytigrisbe, balra néztem, a kisterem felé, és Hrabal természetesen ott volt. Nem csinált semmi különöset, ült az asztalfőn egy újabb korsó sörrel, és megint élénken magyarázott a körülötte ülő, hozzá hasonló korú és kinézetű embereknek, akik ugyanolyan egyszerű cseh melósnak néztek ki, mint a nagy Bohumil. Ekkor már nem hezitáltam. Leemeltem a bejáratnál lévő polcról egy söralátétet, odamentem Hrabalhoz, megböktem, és szó nélkül eléje tettem a söralátétet. Szívesen írnám, hogy meglepve tekintett fel, de ez nem volna igaz: felnézett, de nem volt meglepve, hozzá volt már szokva a turistahadak zaklatásaihoz. Elővett egy tollat, elkezdte ráírni a nevét a söralátétre, de egyszerre csak abbahagyta, megint rám nézett, s kérdezett valamit csehül. Természetesen nem értettem, hogy mit kérdez, mire a mellette ülő cseh melósok segíteni próbáltak, megismételték az ivócimborájuk kérdését, de: csehül. Értetlenül álltam, úgyhogy Hrabal elunta a dolgot, felkapta a félig aláírt söralátétet, a háta mögé hajította, majd egy szutykos hátizsákból elővett egy fekete-fehér Hrabal-portrét, annak a hátuljára rajzolt egy puncit és egy fütyit, majd rám mutatott, és odafirkantott egy kérdőjelet is. Aha! Azt kérdezte, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Viccesnek nem volt vicces, de indokolt volt annyiban, hogy akkoriban simára borotvált képem és 40 centi hosszú, dús hajzuhatagom volt. Öntudatosan ráböktem a fütyire, mire Hrabal áthúzta a puncit, és kiengesztelésül még egy szívecskét is rajzolt nekem. Hat évvel később halt meg egy kórházban. Azt mondják, galambokat etetett és véletlenül kiesett az ablakon, de az Aranytigrisben természetesen tudják az igazat: csak leugrott egy sörért.
