Több helyen elmondta Vidnyánszky Attila, hogy őt a Rómeó és Júliában elsősorban a szerelem terhe izgatta. El akart időzni egy kicsit a szerelemmel. El is időzött, lett belőle több mint négy órás előadás a Nemzetiben. Nem mondom, hogy kritikusként nem teher a jelenlegi szituációban a rendező előadásáról írni, ám mégis úgy érzem, színházilag, szakmailag nem tehetjük meg, hogy nem írunk a produkcióról.
Vidnyánszky végig az ellenpontokra épít. Nem szeretne egyféle lenni, rögtön mindennek a fonákját is megmutatja. Kezdjük először a vizualitással, amely erőteljesen, sőt kissé tolakodóan nyomatékosan jelen van. Cziegler Balázs több szintes, a Globe Színházat idéző monumentális díszletének falát Shakespeare szerelmi mondatfoszlányok tarkítják. Töredékek, félbemaradt gondolatok, felütések. A díszlet egyes elemei emelkednek, süllyednek, előre, hátra mozognak. Ha kell fal az egyik, máskor lépcső. Alapvetően mégis egy térbe helyezi az egymással szemben álló gyűlölködő családokat és a hozzájuk tartozókat.
Berzsenyi Krisztina festményszerű, a reneszánszt időző látványos ruhái az impozáns fejfedőkkel, kiegészítőkkel szinte ránehezednek a szereplőkre. És a rendezés sem spórol a képi fogalmazással. Hatásos tablókat látunk, bár azt nem értettem, hogy ebbe a környezetbe miként kerülnek mai divatmárkákat mutató bevásárlótáskák. Lehet, hogy épp kortalanná szerette volna tenni ezzel a gesztussal az előadást a rendező, de számomra inkább széttartóvá tette. Az eklektikusság vállalt, de beszéljünk inkább a már emlegetett ellenpontokról.
Vidnyánszky a költőit vegyíti a vásárival. Mészöly Dezső lírai fordítását használja és határozottan nem akart belőle húzni. Ezt társítja néhány szereplő az előadásban benntartott szabadszájú, mai nyelvet és a gagyit is felmutató improvizációjával. Befogadás kérdése, kire hogy hat ez az elegy. Az ötlet figyelemre méltó, ám az arányokra jobban kellett volna figyelni. A rendezés párhuzamba állítja a nászéjszaka történéseit Tybalt temetési szertartásával. A fiatalok a háttérben létrán másznak egymásba kapaszkodva, fonódva a magasba, miközben a sirató kórus a halottért imádkozik. A nász összeér a gyásszal, a két rituálé aktusa is összemosódik.
Az előadás nehezen feledhető jelenete a bál: a két szerelmes David Bowie Wild is the Wind című világslágerére egymás mellé sodródva, táncolva fut előre, de a rendező lelassítja, megállítja őket, majd újra és újra megismételteti a mozgássort (Koreográfus: Uray Péter). Mintha a találkozás idejét végtelenítené ezzel, hangsúlyozva, hogy a szerelem megéléséhez ki kell lépni a realitásból.
Rómeót Herczeg Péter, Júliát Szász Júlia játssza, mindketten szépek, vonzóak és naivan törékenyek, mégsem tudnak az előadás igazi főszereplőivé válni. Sorsuk csak néhány hatásos pillanat erejéig érdekes. Ugyanez mondható el a két táborhoz tartozó többi fiatalról. Egyetlen kivétel akad: a Benvoliót alakító Szabó Sebestyén László, aki a figura gyötrelmes útját is képes bejárni. A két szolga bohócpárosa (Rácz József és Szép Domán) közül, az előbbi beszéli igazán ezt a színházi nyelvet, ő képes megjegyezhetővé és szarkasztikusan nevettetővé válni.
Az előadás két komoly színészi teljesítménye, a Lőrinc barátot megformáló Blaskó Péteré, illetve a dajkát adó Nagy Marié. Mindketten túlnőnek a szerepükön, úgy, hogy egyszerre képesek kívül és belül maradni. A dráma végén, amikor meghal a két szerelmes, a szereplők újramondják a szerelmi nagyjelenet félmondatait. Kapaszkodnak a szerelembe, úgy, mint a politikába keveredett a hatalomba. Azt üzenik, hogy ez örök, miközben mindannyian tudjuk, az illúziónak nagyon komoly az ára, rengeteg veszteséggel és pusztítással jár.
Infó:
William Shakespeare: Rómeó és Júlia
Nemzeti Színház
Rendező: Vidnyánszky Attila
