A vérbíró

Benne van a telefonkönyvben, mondta a barátom. Kizárt dolog, mondtam én. Föllapozta, megmutatta: tényleg ott volt. Névvel, címmel. Budán lakott, a János Kórháznál. Erősködtem, hogy ez biztos egy másik Vida.

Tévedtem megint, az a Vida volt. Kitaláltuk, föl kéne hívni. Aztán persze mégse hívtuk. Mit is mondhattunk volna, gimnazista kölykök a nyolcvanas években annak, aki felköttette Nagy Imrét?

Vida Ferenc (1911–90), az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnökének vérbírája húsz halálos ítéletet hozott, hóhérkézre adta többek között Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót és Iván Kovács Lászlót, a Corvin köziek parancsnokát is. Úgy vezette a tárgyalásokat, ahogy sztálinista koncepciós perben volt szokás: az aszalt csapkodva üvöltözött a vádlottakkal. A védelem tanúkat sem hívhatott.

A megtorlások hírhedt alakja zsidó polgári családban nőtt fel, ügyvéd fia volt Csongrádon. Szegeden jogot végzett – ellentétben másokkal, akik diploma nélkül törvénykeztek gyilkos perekben –, de nyomban utána kivándorolt a brit uralom alatt álló Palesztinába (1934). Csatlakozott a kommunistákhoz. Hogyan alakult volna a sorsa, ha ott marad, nem tudható: hamar visszatért.

Pesten bekapcsolódott az illegális mozgalomba. Sűrű, fekete hajával, sötét pillantásával, tömött bajuszával akár arabnak is nézhették, ezért ragadt rá a Tunisz fedőnév. Megismerkedett Kádár Jánossal. Lebukása után, a halálra ítélt Schönherz Zoltán hatodrendű vádlott-társaként, életfogytiglant kapott a hűtlenségi perben (1942). Megjárta Dachaut és Buchenwaldot, a lágerben érte a felszabadulás.

1945 után különféle bizalmi, de nem túl magas tisztségeket viselt a párt- és az államapparátusban. Az igazságügyi tárcától került a Legfelsőbb Bíróságra 1953 őszén, már Nagy Imre (első) miniszterelnöksége alatt. A forradalom után - Szerov KGB-tábornok szerint - Kádárék azzal pecsételték meg a vádlottak sorsát, hogy a fanatikus bolsevik Vidát nevezték ki a büntető tanács élére.

Élete végén azt állította, nem kapott politikai utasítást, ami akár igaz is lehet. Tudta anélkül is, mit várnak tőle. Kivételesen megkímélték attól, hogy végig kelljen néznie az akasztásokat a Gyűjtőfogház udvarán. Kitüntették, ám a konszolidáció éveiben éreznie kellett, hogy kínossá válik elvtársainak. Csöndben félreállították, nyugdíjazták. Még az aranydiplomáját is külön, lopva adták át neki, ne kelljen vele ünnepelnie a viszolygó többi öregdiáknak.

Nem bánt meg semmit, bizonygatja Vida Ferenc abban a lélegzetelállító nagyinterjúban, amelyet a korszak legendás rádióriportere, Borenich Péter készített vele (1989). Szavaiban nyoma sincs szembenézésnek, önvizsgálatnak: a vérbíró kétségbeesetten mentegeti magát. Tagadja a justizmordot. Kijelenti, újra elítélné Nagy Imrét, csak ennyit enged: „Azt, hogy halálra ítélném, azt nem állítom.”

Harminckét éve, a mártírok újratemetésének napján, a népharagtól rettegve vidékre menekült, és még utána is hosszú hónapokig cipelte terhét. Vajon volt-e hová bújnia a lelkiismeret pokla elől?