Vörös Imre alkotmányjogász 2012-ben azt javasolta, hogy a választások után az ellenzékből alakult országgyűlési többség vonja magához az alkotmánybíráskodást, és úgy semmisítse meg az alaptörvényt, hogy egy része hatályban maradhat. Csillag István szerint „akkor lehet megszakítani a jogfolytonosságot a rezsimmel, ha a választási győzelemmel nemcsak megdöntik azt, hanem a rendszer felváltására irányuló szándékot előre bejelentve, a minimálisan szükséges törvényes kellékeket kidolgozva és azokat nyilvánossá téve fognak bele a választási harcba.” Ez esetben a választóktól felhatalmazása is lesz arra, hogy Vörös Imre javaslatát megvalósítsák.
Kis János szerint viszont kétharmad, tehát „az eljárási szabályok megsértése nélkül nincs rendszerváltás”, hisz „az új Országgyűlés mindjárt azokat a jogállami normákat is megsértené, melyek uralmát helyre kívánja állítani! Ez pedig a születő demokrácián már keletkezése pillanatában sötét foltot ejtene.”
Ezért apró lépéseket kell majd tenni, amelyek lassan erodálják majd az orbáni háttérhatalmat. Bauer Tamás szerint ugyan az Alaptörvénynek azok a passzusai, melyek az alapintézményekre és szabadságjogokra vonatkoznak, semmisek. Viszont az Alap-törvény módosítására és az új alkotmány elfogadására a jövendő kormánytöbbségnek az orbáni ellenzék támogatása nélkül „természetesen továbbra sem lenne joga”.
Hajdú Miklós már el is mélyedt a restitúció kérdésében. Azaz „hogyan lehet/kell visszavenni a »a szajrét«”? Ez majd „könyvszakértők, jogászok és más szakemberek rengeteg munkáját igényli – persze az igazságszolgáltatás akadálytalan és szakszerű munkáján túl. […] nehéz lesz, de nem lehetetlen.” Jogilag, íróasztal mögött biztos így van.
Erőt nemcsak mutatni kell: azzal rendelkezni is kell. A választással az orbáni rendszer még nem lesz elsöpörve, a hívei még kevésbé. Az uszítás erejével szemben pedig miféle politikai erő szegezhető szembe? 2006 Budapestjének, vagy 2021 capitoliumi ostromának példája nem mond erről eleget? Gondoljunk Trumpra.
A kormányra jutó ellenzéki koalíciót nemcsak az ellenséges közjogi környezet fenyegeti felmorzsolódással. Az is, ha majd az Orbán által az utcára küldött, a kormányzat által teljesen befolyásolhatatlan tömeggel szemben kell érvényre juttatni az Alaptörvény „egyes részeire” vonatkozó jogi semmisséget. Akkor is, amikor hozzá kellene nyúlni a legfontosabb hatalmi ágakban az orbáni pártszolgálatosok leváltásához. Egy olyan tömeg fog a Parlament épületével szemben megjelenni, mint a 2006-ban. Velük szemben a szavak semmit sem érnek. A frusztrált rendvédelmi erők? Melyek nem lesznek már tisztában azzal, hogy valójában ki is győz most? A többséget alkotó passzív lakosság, amely szintén nem biztos benne, hogy bármi is eldőlt volna a választásokkal?
Erre kell felkészülni. Nem azt mondom, hogy lehetetlen. De szembenézés nélkül biztos nem lehetséges.
A felsorolt szerzők, élükön kétségtelenül Vörös Imre és Kis János, bátorságot öntenek az ellenzékbe. Én se akarok mást, de az övéké nagyon vékony jég. A bátorságnak akkor van értelme, ha valaki pontosan tisztában van azzal, mivel is szemben kell majd valóban bátornak lenni.
Természetesen neki kell fogni mindannak, ami javaslatokat nyilvánosan és a háttérben kidolgoztak. De számolni kell azzal, hogy Orbán nemzetvezér arra hivatkozva, hogy a kormány nyíltan a demokrácia megsemmisítésére tör, az utcára visz mindenkit, akit csak képes. Lesz akkor az ellenzék győzelmével létrejött kormánynak az „utcára” terve? Van elképzelése arról, hogy mit tegyen a rendőrség? Az alulfizetett? És az teljesíteni fogja az utasításokat?
Gondolkodnak-e egyáltalán azon, hogy a választásokon ezúttal csalni fognak? Ha Trump nagyon előre gondolkodott erről, egy demokrata is nagyon előre gondolkodhatna. Elég, ha csak néhány órára megint leáll a kormánykézben levő informatikai rendszer, mint a múlt választáson. Lesz-e ennek a rendszernek a központjában ellenzéki megfigyelő? Nem kell-e meghívni az EU megfigyelőit, hogy a saját szemükkel lássák ennek működését – meg az orbáni tömeg felheccelését is? Nem kellene-e előre kapcsolatba kerülni a demokratikus Nyugat államaival, nemcsak az EU-val, hogy milyen orbáni utcára kell majd számítani – és mi erről az illető kormányoknak a véleménye?
Mert a nép, az nincs rendszerváltó hangulatban, hanem ki fog várni. Lehet, hogy tévedek, de Kis János is azt írja: „a Vezér kontrollja a saját választói tábora, oligarchái, a tulajdonukban lévő média, valamint a hozzá hű közjogi tisztségviselők fölött töretlen marad.” Orbán nemzetvezér az uszító demagógiájával gondoskodni fog arról, hogy az ő népe viszont rendszervisszaváltó hangulatba kerüljön az utcán, az biztos. És ez a tömeg nem „Mészáros Lőrinc, Tiborcz István meg a hasonszőrűek zavartalan vagyonosodásáért vonul” majd az utcára, ahogy erről Kis humorizál. Ők az új kormány ellen a „demokrácia” felrúgása miatt fog őrjöngeni.
Kis azt állítja, hogy a kormánynak lesz mozgástere, számos orbáni elemet leépíthet, ez „nem generál összeütközést az Orbán-központú ellenhatalmi hálózattal”. Az egész tehát csak egy „stratégiai játszma” lesz. Az orbáni oldal is így tudja? Csekély mandátumtöbbséggel nyerésből győzelemre jutni egy ilyen Vezérrel szemben? Aki ebben a helyzetben semmit sem fog feladni, mert pontosan tudja, hogy ha sikerült elkezdeni leépíteni valamit a tekintélyuralmi hatalmából, akkor az egész dőlni kezd. Végleges bukásához a politikai rendszerét kell legyőzni.
Az ellenzék azonban csak szervezeti, pozicionális harcot folytat, mert elfogadja, hogy csak maffiaállammal áll szemben, nem pedig a klasszikus fasizmus/nemzetiszocializmus egyik láthatatlanná maszkírozott klónjával. Egy fasisztoid ideológiájú rendszerrel. Erről a végzetes visszatérésről már egyre több mérvadó mű jelenik meg a világon (Finchelstein: „From Fascism to Populism in History”; 2017, Connolly: „Aspirational fascism”, 2017; Stanley „How Fascism Works: The Politics of US an Them”, 2019; Snyder „The American Abyss”, 2020).
Egy ilyen rendszerrel – akárha egy Trumppal – mikor volt a történelemben lehetséges bármiféle konszenzus? Egy ilyen rendszer leváltására kell felkészülni.