Fehérek közt egy európai

Vámos Tibor (Budapest, 1926. június 1. – 2021. május 19.), Állami és Széchenyi-díjas villamosmérnök, kutatóprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

Munkatársak és barátok is voltunk. Most már múlt időben, mert két héttel a születésnapja előtt – rövidkórházi nem-lét után – eltávozott. Még nagyon keserves a hiánya, ezért nem is teljesen összeszedett ez az emlékezés.

Derék honfitársaink erős igyekezete ellenére szerencsére túlélte az üldöztetést, megszökött a munkaszolgálatból és bujkált a felszabadulásig.

Rögtön jelentkezett a Műegyetemre, gépészmérnökként végzett, bár egész aktív életében villamosmérnökként ügyködött. De hát akkor még nem volt önálló villamos-kar, egy-két év múlva vált le a gépészről. Végzés után kiváló érzékkel választott munkát. Az akkori Sztálinvárosban (mai neve Dunaújváros), a nagy kohászati létesítmény és a hozzá tartozó város erőművének építését vezette. (Tragikus jelensége hazánknak, hogy éppen napjainkban omlik össze az elhibázott privatizáció meg a külföldi tulajdonosok teljesen felelőtlen és szinte kétszáz év előtti vezetési stílusa nyomán ez az országunk számára még most is fontos ipari bázis.)

Érdemes felidéznem Vámos Tibor emlékeit akkori munkájáról, mert iránymutató lehet mai mérnökök számára: „Az erőmű építésénél rengeteget tanultam: szervezni, emberekkel bánni – főnökkel és segédmunkással egyaránt. Az egyetem után ez volt a legnagyobb iskola, ténylegesen integráló munkát jelentett, a mélyépítéstől kezdve a magasépítésen át a villanyszerelésig, a vezérlésig, szabályozásig”.

Az ipari évek után tudományos munkába fogott. Bár egy életművet nem a díjak határoznak meg, azért fontos jelzéseket adnak. Ilyenek egyebek között a még 1983-ban kapott Állami Díj, majd néhány éve a Széchenyi-díj. Míg az előbbiben benne foglaltatott a ma is kiváló akadémiai intézetnek (bocsánat, dehogy! immár nem az, hiszen három éve parancsuralmi húzással elcsatolták) a megalapítása és komoly értékké felfuttatása, az utóbbi díjat pedig a számítástechnika terén elért tudományos munkáiért érdemelte ki. Ekkor már sok éve nem volt a SZTAKI (Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézet) igazgatója.

Teljesen szokatlan módon, amikor hatvan éves lett, nem volt hajlandó újra pályázni az igazgatóságért, bár – tanúsíthatom – akkori munkatársai és a Tudományos Akadémia vezetői egyaránt kérték-győzködték, hogy induljon újra. Mi több, nem is egyszer kínálták neki igen magas hivatalok vezetői posztját, de sosem fogadta el azokat.

Csakhogy úgy vélte, a sokéves vezetői munka megrontja az ember tartását, felfogását, elfogulttá és beszűkültté teszi. Ő maga így magyarázta további igazgatói megbízásának elhárítását: „A számítástechnika technológiái ez idő alatt korszakokat haladtak előre, ezek követése sem volt lebecsülendő feladat egy a nemzetközi élvonaltól leszakadt és az óriások versenyében amúgy sem versenyképes országban a hazai színvonalért is felelős kutatóintézet és annak szellemi irányítói számára. Van azonban egy olyan terület, ami talán inkább fogékonnyá teszi a kultur-történetünkben is érzékenyebbé vált közösségeket, és ez az ember és gép jelen és közeljövőbeli kapcsolata, azaz nem a fantasztikumnak, hanem a lehetségesnek, feltáratlannak és felhasználhatónak világa.”

Nagyon figyelemreméltó, hogy e mondatokat 1986-ban mondta el, előrevetítve a mára már a mindennapjainkban lényegében általánossá váló alkalmazásokat.

Nemcsak itthon, hanem a nemzetközi színtéren is elismerték. Egyik alapítója, majd később vezetője is lett az IFAC-nak, az automatikus irányítás nemzetközi szövetségének.

Példamutató lehet minden értelmiségi ember számára, hogy szakmájának magas szintű művelése mellett rendkívül kulturált, művelt volt, több nyelven beszélt, írt. Szinte második anyanyelvén, a németen és persze az angolon kívül oroszul, franciául is írt, beszélt, sőt, jól használta a latint, mi több, még az ógörögöt is. Életszükséglete volt a kultúra, a színház-, opera-, koncert-, kiállítás-látogatás.

Ő maga így szólt mindezek fontosságáról: „Elsősorban az embernek és kultúrájának, emberi léte lenyomatának ismerete, élvezete addig a határig, ami egy mai dolgozó embernek megadatott. E nélkül semmit sem lehet megérteni, többek között erről szól könyvem, a Computer Epistemology [számítógépes ismeretelmélet]. Egyébként nem is szakmai elismeréseimre vagyok a legbüszkébb, hanem a Magyar Ókortudományi Társaság tiszteleti tagságára és az Év Ismeretterjesztő Tudósa címre.”

Ez utóbbival járt az is, hogy egy kisbolygó megkapta az ő nevét, de ezek mellett még bőven jutott értékes nemzetközi szakmai kitüntetés is.

Puritán ember volt. Bár Pest egyik szép és felkapott helyén lakott, de panelházban, igaz, gyönyörű panorámával a városra. Ez a lakás persze zsúfolva volt könyvekkel, lemezekkel. Kulturális eseményekre meg utazásokra nem sajnálta a kiadásokat. Barátjaként én viszont mindig sajnáltam, hogy a számomra nagyon fontos finom borok meg az ínyencségek nem érdekelték. Igaz, ínyenc volt viszont a könyvekben, festményekben, kulturális eseményekben és barátokban, szellemi társakban nemkülönben.

Egy nagyon eredeti, alkotó szellem, egy csodálatosan kiművelt emberfő hagyott most el minket. Valóban: fehérek közt egy európai.