Zúdulás - Interjú Kellerwessel Klausszal

Álmában II. Lipót belga király végzett vele; soha nem járt Salgótarjánban, de mindent tud róla; újabban a 2020-as bejrúti robbanás drámája kísérti – a siker kapujában álló, kissé megfáradt, de rendületlen alkotásvággyal bíró Kellerwessel Klaust A 77 fejű herceg éneke című, első kötete megjelenése apropóján kérdeztük.

Kezdjük a beszélgetést egy szakmai kérdéssel: mit gondol pszichológushallgatóként arról a szerzőről, akinek első könyve fülszövegében ez olvasható: „Fura nevű húszéves pszichológiahallgató vagyok”?

Leginkább a nevére lennék kíváncsi… és jól megjegyezném. Új társaságba kerülvén mindig el kell mesélnem egy-egy történetet a nevem kapcsán. Kis ötödikesként például a Bács-Kiskun Megyei Könyvtárban a személyi igazolványommal kellett igazolnom, hogy tényleg Kellerwessel Klausnak hívnak, annyira nem akarták elhinni. De az iskolában is voltam már Kellerwasser vagy Klaffelwaffel… A vér szerinti apám német, anyukám pedig ragaszkodott hozzá, hogy a vezetéknevemmel alliteráló keresztnevem legyen. Röviden ennyi a nevem története, miközben végig Magyarországon nevelkedtem, s a nevemmel szintén alliteráló Kecskeméten születtem. Már gyűjtöm a „k” betűs neveket a jövőbeli gyerekeimnek…

Folytatva a szakmai kérdések sorát: a nem szokványos fülszövegben az is olvasható, hogy egy kaktusszal él, akit Márkusznak hívnak.

Márkusz, a kaktusz – ez meg rímel. A barátaimtól kaptam ezt az emberméretű, tüskés kaktuszt a huszadik születésnapomra, és elvileg elég kalandos volt a villamoson hozzánk elszállítani. A nevét Marcus Aurelius császárról kapta, egyszer majdnem túlöntöztük, máskor majdnem kiszáradt… Később lett társa is: egy kis fenyő, aki viszont a Miklós névre hallgat – fenyő, Miklós: ez meg adta magát. Egyelőre jól megvannak Márkusszal, legalábbis még nem panaszkodtak egymásra.

Pedig mindketten szúrósak… De hagyjuk a botanikát! A két verset és két drámát tartalmazó első kötetét nemcsak íróként, költőként, de illusztrátorként is jegyzi: a rajzai díszítik a borítót és a belső oldalakon képregényszerűen teszik komplexszé a könyvet. Az összművészeti projektek híve?

Kisgyermekkorom óta rajzolok – mindenre és mindenhová. Főleg unaloműzésként a tanórákon, a mostani pszichológiajegyzeteim is tele vannak szövevényes, szürreális karokkal, lángoló fejekkel, mindenféle dolgokkal, amikre egy – fentebb említett – pszichológushallgató nem igazán tudna megfejtést adni. És ha már ott burjánzanak minden egyes általam írt papír sarkában, arra gondoltam, a könyvem se legyen kivétel, még ha ebben az esetben egy fokkal rendszerezettebben jelennek is meg. Az még kérdéses, hogy folytatni fogom-e a későbbiekben is ezt a hagyományt, mert hatalmas munkának bizonyult – még külön könyveket is elolvastam arról, hogyan kell könyveket illusztrálni. Másfelől nagyon büszke is vagyok, mert szerintem egész jól sikerültek, és igen, én mindig is az összművészetiség pártján álltam. Wagnert idézném példaként, aki egyszerre akart hatni a befogadóra a zenével, a történettel, a jelmezekkel, a díszlettel, a színháztechnikai újításokkal – zúduljon csak a romantikus impulzus! Hasonló zúdulást szeretnék elérni én is.

A Rubini véréből nárciszok nőnek és a csonka lili című színműveket két vers (Erzsébetvárosi rapszódia és A 77 fejű herceg hajnali éneke) fogja közre. Mi szólt a vegyes műfajúság mellett, és a versek direkt ehhez a kompozícióhoz íródtak-e?

Amikor a színdarabok megjelentetésére ajánlatot kaptam a kiadótól, még arra gondoltam, mindezt megfejelem 20-30 verssel, megmutatva, hogy hú, de sokoldalú vagyok már, de aztán ezt a koncepciót torznak, aszimmetrikusnak találtam, egy katyvasznak, így hát le is mondtam róla gyorsan. Viszont megtartottam két – már szintén korábban íródott – verset fel- és levezetőnek, hogy megerősítsék a drámák amúgy is létező ívét. Így már szerintem megállja a helyét.

Bár a két színdarab történelmi ideje közt 100 év feszül, mindkettő egyértelműen a hatalomról szól, az egyik alul-, a másik felülnézetből. Az utóbbi esetében melyik volt meg előbb: a II. Lipót belga király elleni 1902-es merényletkísérlet vagy az ábrázolási koncepció?

Az érettségire készülés idején láttam egy tizenöt perces YouTube-videót Hitler popkulturális státuszáról, és abban volt egy körülbelül három másodperces villanásnyi gyorsösszefoglaló II. Lipótról, aki Kongóban több mint 10 millió ember haláláért volt felelős. Éjszaka aztán álmomban én, Lipót és egy háttérben mozgolódó bohóc valamiféle színdarabot adtunk elő egy lepukkant kollégiumi szobában; a király kormányzónak szólított, majd lelőtt – erre fölébredtem. A történetet pedig lejegyeztem. Az érettségi után annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy elkezdtem megírni, először novellának, aztán végül színdarabnak.

Valószínűsítem, ahogy Lipót, úgy ön sem járt soha Kongóban. De mi a helyzet Salgótarjánnal és az öblösüveggyárával, ami a másik drámájának a színhelye?

Ott sem voltam még soha. Egy drámapályázat hírére kezdtem el foglalkozni a város történelmével, még tavaly tavasszal. Már akkor tervbe volt véve egy egyetemista büdzséhez szabott leruccanás, de hirtelen beütött a koronavírus első hulláma, aztán meg jött a második, harmadik. Mire felocsúdtunk a vírusból, a darab már nem csak kész volt, de ki is lett adva, és az említett pályázaton is díjazott lesz. Az utazás tehát idén nyárra tolódott, de nem panaszkodhatom.

Történtek más változások is: 2021 áprilisában ismét bezárta kapuit a 2012-ben újraindult üveggyár. A díjnyertes drámáját azért bemutatják?

Igen, méghozzá a tervek szerint 2022 tavaszán. Az pedig tényleg nagyon szerencsétlen, hogy megint megszűnt a gyár, éppen akkor, amikor a gyár korábbi megszűnéséről szóló darab nyomdába került. Ahogy a 2009-es bezárásnak, ennek is megpróbáltam utánajárni, de egyelőre képtelen voltam hiteles dokumentumokat találni róla.

Friss lehet még a dolog. Ahogy talán az is, hogy hozzáedződjön ahhoz a méltatáscunamihoz, amit Kemény István és Závada Péter keltett a könyvének ajánlásával, vagy Kőrizs Imre Magyar Narancs-beli figyelme (Poeta.doc, „Anyád rajongana értem”, 2021. május 6.), mely a verseire fókuszál, amik meglátása szerint „áradó folyó lendületével sodornak magukkal mindent, ami az útjukba kerül”. Milyen a siker íze?

Nagyon szép és felemelő ajánlókat kaptam, olyan alkotóktól, akiknek szeretem a művészetét, és inspirálóan hatottak rám. Ezért végtelenül hálás is vagyok. Ennek ellenére hatalmas energiákat öltem a kötet terjesztésébe, könyvbemutatók, interjúk, kritikák megszervezésébe, a kötetet ajánló írók, történészek és színházi emberek felkérésébe, több projekt be is fuccsolt útközben (például egy MOME-sekkel közösen tervezett kiállítás), ezért úgy érzem, hogy lelki erőforrásaim (főleg így, vizsgaidőszak közepére) eléggé megcsappantak. A „siker ízét” tehát még nem nagyon érzem. Inkább mély és kétségbeesett fáradtságot. Néhány író ismerősöm felkészített, hogy az első kiadott könyv után posztkötet-depresszió várható, amikor az ember úgy érzi, hogy elmondott már minden elmondhatót, kiürült, mint egy PET-palack… Attól tartok, nekem PTSD-m [poszttraumás stressz szindróma] lesz. Legalábbis egy darabig biztos, de aztán hónapokon belül visszatér a lelkesedésem, ismét talpra pattanok és alkotok.

+1 kérdés

S addig várható egy verseskötet is?

Kikelőfélben van ez a fióka. Szétfeszít a vágy, hogy a fiókon túl is legyen közönsége a verseimnek. Egy-két évvel számolok, de lehet, hogy ez túl optimista. Emellett – többek között – a 2020-as bejrúti robbanás tragédiája foglalkoztat. Regény lesz-e belőle vagy dráma? Még nem tudom. Az biztos, hogy II. Lipóthoz hasonlóan kísért.