Azt írja a Jonathan Franzen-interjú felvezetőjében, hogy kapcsolatuk, hovatovább barátságuk már levelezésekben mérhető: megbeszélték Trumpot és Orbánt, de szóba került Esterházy, a Mueller-jelentés, a világ madárparadicsomai Pápua Új-Guineától a Tisza-tóig, a karácsony meg nem ünneplése és persze a koronavírus. Ezek magánbeszélgetések? Tényleg barátok?
Hízelgő a feltételezés, de néhány soros üzenetváltások ezek. A „Boldog karácsonyt!” a visszatérő motívum bennük. Amikor ránézek a naptárra és látom, hogy a november decemberre váltott, akkor nemcsak a szorongás fog el, hogy kinek milyen ajándékot vegyek, hanem eszembe jut az is, hogy a világhírű író ismerősömnek végre lehet megint boldog karácsonyt kívánni. Én boldogan kívánok is, ő pedig e-mail-fordultával válaszol, ami mindig meglep. Kellemesen, persze. Tömör, lényegre törő válaszok ezek: aki ír, ügyel a karakterszámra, de azért mindig belecsempész némi személyest, ironikust vagy fanyart. Óvatosan tágítható ez a keret, egy kevés politika is belefér vagy mostanában a Covid.
Ki a kezdeményező?
Hát, én! És ez így is van jól.
Találkoztak személyesen is?
Úgy 5-6 éve, amikor ő volt a Könyvfesztivál díszvendége. Egy puccos fogadáson, kissé feszengve 1-2 percre elmerültünk a small talk világában – azért az e-mail a mi terepünk. A tisztes távolság. De ez csak afféle bónusz, az írók rendeltetésszerű használata mégiscsak az, hogy az ember olvassa a könyveiket. Emlékszem, ülök a most épp zárva tartó Panini kávézó teraszán, olvasom angolul a Freedomot [Szabadság], és már az elején szembejön a szó: gentrification. Süti, kávé, dzsentrifikáció – szerintem ez egy jó kombó.
Philip Rothnál (ő az előző kötetben szerepel) és Martin Amisnél személyesen is járt Amerikában – kapott kávét?
Vizet kaptam. A kávéig New Yorkban, interjúhelyzetben sosem jutottam el, ez valami kulturális dolog lehet. De nem kávézni megyek. Az viszont a beszélgetésen túl mindig izgat, hol vagyok, hogy fest a nappali, az előszoba, az írók belsőépítészetileg is érdekelnek.
Igyekeztem lopva kilesni Roth manhattani lakásának ablakán, kíváncsi voltam, mit láthat onnan az Amerikai pasztorál szerzője nap mint nap. De már önmagában az is élmény, amikor az ember becsenget egy brooklyni ajtón és azt Martin Amis nyitja ki. Persze megvolt a címe, nem minden ajtón csöngettem be. Azóta már nem ott élnek.
A celebrity-ingatlanhírek szerint az Amis família takaros brooklyni sorházába Daniel Craig és Rachel Weisz költözött be.
Kimenni Amerikába, repülőjegyet, szállást fizetni – nem olcsó mulatság egy helyben készülő íróinterjú. Mindent maga finanszíroz?
Nagyrészt igen. Van, aki egzotikus kalandtúrára fizeti be magát, nekem ez a luxustúrám. Író-spotting New Yorkban, Londonban vagy máshol. Érdekes szenvedély: „Gábor, sosem gondolt arra, hogy kezeltesse magát?”
Az anyagi rész egy dolog, az igazi könnyebbség az lenne, ha nem kéne mindig végigküzdeni azt a bozótharcot, amivel egy-egy nemzetközileg is ismert szerző becserkészése jár. De lehet, épp ez teszi széppé és izgalmassá az egészet.
Kit volt a legnehezebb elérni?
Talán Patti Smitht és Margaret Atwoodot. És mindenki mást, aki nem szerepel a könyvben. Őket a mai napig nem sikerült. Meg is nézem az e-mailjeimet: nem, Ishiguro nem válaszolt. Atwoodhoz hosszú út vezetett, jó néhány évnyi próbálkozás, de happy enddel zárult a történet: kiadói segítséggel végül sikerült elérni.
Volt, akibe sok energiát fektetett, aztán mégis lemondott róla?
Stephen King. Hosszadalmas magánnyomozói munkával eljutottam a személyi titkáráig, évekig leveleztünk róla, hogy egyszer majd hátha, talán, esetleg szóba áll velem a főnöke, aztán a hölgy nyugdíjba ment és visszautalt egy teljesen személytelen ügynökséghez. Elkísértem a jól megérdemelt nyugdíjig. Mentségére legyen mondva, sokkal sosem biztatott. Mindig nagyon korrektül elmondta, hogy most épp miért elfoglalt Stephen King. Hát persze: általában írt. Ilyenek ezek az írók. Egyszer egyébként „beszéltünk”, eljutottam egy párizsi könyvbemutatójára, sejtettem, hogy ez lesz a nagybetűs Stephen King-találkozás – ő, 340 nemzetközi újságíró és én. Egy kérdést fel is tehettem, azt hiszem, azt kérdeztem, hogy még mindig AC/DC-t és Metallicát hallgat-e írás közben.
És mit felelt?
Hogy már a csendet preferálja, de ha újra kell írni a szöveget, előkerül a heavy metal. Azért azt megnézném, ahogy Stephen King az íróasztalánál headbangel.
Hazai szívügye? Akit szeretne vagy szeretett volna a beszélgetőpartnerei között tudni?
Lengyel Péter. Nagyon szeretem a Macskakő című regényét. Egyszer valamilyen évforduló alkalmával kerestem is, de nagyon rokonszenvesen nemet mondott.
Csak egyszer? Őt miért nem tucatszor, mint Atwoodot?
Biztos a szemérmesség. Úgy képzeltem, hogy épp a következő nagy Lengyel Péter-regényen dolgozik, amit nagyon várok, és semmiképp sem szerettem volna hátráltatni ebben. Stephen Kinget szívesen hátráltattam volna, rendkívül termékeny szerző.
Volt olyan, aki azért nem jött össze, mert időközben meghalt?
Günter Grass titkárával már azt tervezgettük, hogy kiutazom hozzá Lübeckbe, és mivel csak németül ad interjút, valahogy kerítünk egy tolmácsot is. Épp tolmácskeresésben voltam, amikor megrendülve olvastam Grass halálhírét. Nem így beszéltük meg…
Több interjúban is felmerül Thomas Pynchon neve (Salman Rushdie, Michael Chabon, de még Krasznahorkai László is alapvetésként hivatkozik rá) – és létezik a nagy Pynchon-kérdés is: ki és hogyan, milyen trükköket bevetve találkozott a megközelíthetetlen íróval. Az ember várna egy interjút vele is.
Az ember várja és várja és csak várja, és eltelik az élet. Ő az elérhetetlenek társaságában is kitüntetett helyen van: a legelérhetetlenebb istenek közé tartozik. Úgy gondoltam, ha sokat emlegetjük, olyan, mintha benne lenne a kötetben. A megközelíthetetlenség része az írói image-ének soha, sehol nem mutatkozik nyilvánosan, nemhogy interjú, fotó sincs róla sehol. Hús-vér emberként csak azon szerencsések számára létezik, akik előtt felfedi magát. Ilyen például Chabon, Rushdie és Krasznahorkai is. Olyan ő íróban, mint a filmeseknél Terrence Malik, akit utoljára a hetvenes években láttak, akkor is csak rövid időre.
Londonban egyszer Le Carréval ebédelt…
Igen, az a kerekasztal-beszélgetés egy speciális formája, a kerekasztal-ebédelés. Olyan lassan ettünk, ahogy csak tudtunk. Oldotta a helyzetet, hogy viccesen azzal kezdte: süket, mint az ágyú, de jó hallókészüléke van. Úgy viselkedett, mint egy igazi házigazda. Kérdés nélkül is mesélt, bármikor órákig elhallgatnám. Hát, már nem fogom.
A Végszónak sem rosszban lévő interjúk zöme afféle válogatás különféle médiumokban korábban megjelent beszélgetésekből. Van, ami ebben a kötetben jelent meg először?
Igen, a Dragomán György- és az Enyedi Ildikó-interjúk kifejezetten ide készültek. Utóbbinak is van irodalmi vonatkozása – többek között A feleségem története című filmje kapcsán beszélgettünk, adódott Füst Milán, szóba kerültek a nyugatosok, hogy közülük ki áll közel a szívéhez. Neki Móricz az Isten. Az interjú után meg is vettem az Erdély-trilógiát. Olvasása folyamatban.
Önnek ki az Isten? Ha vissza lehetne utazni az időben, kivel készítene interjút?
Vannak mániáim, például Szép Ernő. De nem biztos, hogy interjúznék vele. Lehet, hogy csak méregetném egy távoli asztaltól a Japán kávéházban. Vagy vele tartanék a pesti éjszakába. Ahhoz persze oda kéne mennem az asztalához. Elhajtana? Könnyen lehet. Nem árt az óvatosság a bálványokkal szemben. Persze ha csak egy időutazás lehetséges, és az Szép Ernőhöz vezetne, gondolkodás nélkül megnyomnám a gombot az időgépen. Vagy legyen inkább Kosztolányi? Nem. Legyen Szép Ernő, és felugrunk együtt Kosztolányihoz a Logodi utcába…
+1 kérdés
Karl Ove Knaussgard egy amerikai magazin felkérésére készített két párhuzamos listát: az egyik olyan dolgokat tartalmazott, amelyekért érdemes élni, a másik pedig olyanokat, amelyektől az ember legszívesebben főbe lőné magát. Az ő listái, ahogy az interjúban is említi, már több száz szócikknél járnak. Mi szerepelne az ön listáin
Amiért érdemes élni? A Szerencsi Retró Szelet. A másik lista élén a politika lenne.
