Letérdeljenek-e vagy sem a csapatok a labdarúgó-Eb mérkőzései előtt? Kifejezzék-e ezzel a gesztussal, hogy elítélik a rasszizmust, urambocsá!, támogatják az afroamerikaiakkal való egyenlő bánásmódért küzdő BLM civil mozgalom alapvető célkitűzéseit? 2021 Európájában ez egy komoly, eldöntendő kérdés. Az újságíró örül, egy biztos téma ott a tarsolyában, ha elmegy egy csapat sajtótájékoztatójára: Önök le fognak térdelni? És mivel egyáltalán nem biztos, hogy „igen” a válasz, kérdezhet tovább: Miért nem? Amire jön egy tekervényes indoklás, jegyzetelhet szépen, megvan a tudósításnak legalább a fele.
A magyar válogatott azon nemzeti tizenegyek között van, amelyek nem fognak letérdelni. Nálunk, miután egy írek elleni felkészülési meccsen ezt demonstráltuk is, az újságíró egyenesen a miniszterelnöknek tehette fel a „miért nem?” kérdést. A választ ma talán többen tudják, mint a Himnuszt: „A magyar ember a Jóisten előtt térdel le, a hazája előtt térdel le, és ha megkéri a szerelmének a kezét. Minden más esetben ez Magyarországon egész egyszerűen kultúraidegen. És a futballistáinktól vagy a nemzeti csapatainktól nem azt várjuk, hogy letérdeljenek. Azt várjuk, hogy harcoljanak, győzzenek, és ha nem sikerül, akkor állva haljanak meg. Ha megnézzük, hogy kik találták ezt ki, akkor azt látjuk, hogy volt rabszolgatartók. Mi alapvetően nem látjuk ennek a súlyát vagy a terhét, mert Magyarország sosem volt rabszolgatartó ország.”
Trianon kontra István
A probléma annyira össztársadalmi, hogy a kormánypárti Hír TV június 10-i Címlap adásában három hölgy, egy újságíró, egy színművésznő, és az Alapjogokért Központ elemzője is kifejtette róla véleményét. Elhangzott, hogy nem kell behódolni ennek a nemzetközi liberális mainstreamnek, hogy a „meghajlás, a letérdepelés a magyar nyelvben az önfeladás, az önmegtagadás, a feladás jele”, térdeljenek le a gyarmatosító országok, de mi egyenesen tudjuk tartani magunkat, nekünk nincs miért szégyenkeznünk, nincs miért bocsánatot kérnünk. Majd akkor, ha ők, mondjuk a franciák Trianon miatt letérdelnek. A budapesti polgármestert pedig, aki az ír térdeléssel azonosult, egymás szavába vágva kergették a humán terület képviselői: – Hát legyen ír! – Én vinném a bőröndjét. A határig, gyalog. – De jó lenne! – Menjen! – És mindenki, aki így gondolja.
A másik oldal persze reagált, kibontotta a gesztus jelentését, keletkezésének igaz történetét, felhívta a figyelmet, hogy, mint arról István király második törvénykönyve árulkodik, egykor nekünk is voltak rabszolgáink. Amihez hozzá lehetne tenni, hogy mintha kirekesztésben és népirtásban is kicsit sárosak lennénk. Szóval, lehetne még ezt sok irányba tekerni. De a lényeg, hogy a mi világunkban ma ebből egy ekkora ügy lett. Ha valakik kitalálták, hogy így jelzik tiltakozásukat a rasszizmus minden formája ellen, miért nem lehet könnyedén csatlakozni hozzájuk? Miért nem lehet bólintani, hogy oké, letérdelünk öt másodpercre, kész, túl van tárgyalva.
Vétóvilág
Hasonlóképpen szomorú dolgokról árulkodik, hogy az Európai Unió lassan nem tud elfogadni egyetlen külpolitikai állásfoglalást sem, többek között magyar vétók miatt. Teljesen egyértelmű ügyek, Navalnij, túlzott orosz rendőri akciók, Hongkong, izraeli–palesztin konfliktus. Diplomatikus szövegek. Aláírom, pont. És építem tovább a gazdasági kapcsolatokat, élünk együtt tovább. Ehelyett hallgathatjuk a külügyminiszteri és egyéb kormányzati okfejtéseket brüsszeli bürokratákról, diktátumról, hogy ennek így miért nincs értelme.
De arra se kíváncsi az ember, hogy miért van értelme. Hiszen eddig világos volt számára, hogy a hasonló humanista gesztusok, nyilatkozatok neki szólnak. Megerősítik abban a hitében, hogy olyan térségben él, amely elítéli a rasszizmust, a hatalmi erőszakot, a konfliktusok fegyveres megoldását. A világra nem hatnak, de az ő közérzetére igen. Méghozzá pozitívan. Hova tűnik hát szép lassan a magát civilizáltnak tartó világ humanista retorikája? Ki hitte volna, hogy földrészünkön problémát fognak még jelenteni a nemesen csengő mondatok, a felemelő szolidáris gesztusok?
Jog szerint nem léteznek
Különös látni, hogy egyre nehezebben kapnak támogatást az emancipációs törekvések. Kibontakozik egy mozgalom, a homoszexualitás és a transzneműség elfogadása érdekében. Csupán annyiról van szó, hogy ne különböztessük meg hátrányosan ezeket az embereket, vállalhassák szabadon, nyíltan a szexuális irányultságukat, nemi identitásukat. Kapjanak jogot arra, hogy házaspárként élhessenek együtt. Nincs szó arról, hogy bárkit erre kell nevelni. Merő empátia, megértés az egész, közönséges humanista reflex. Egy fillérbe sem kerül. A mai európai politika azonban ezt sem vállalja fel egységesen. A magyar kormány – és ezzel nincs egyedül – a jogi elhatárolódást hangsúlyozza: A család az egy férfi és egy nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösség. „ Az anya nő, az apa férfi.” A kérdéskör egyes vonatkozásait pedig belemossák a pedofíliaellenes törvénybe, azonos pontokat sugallva a két dolog között. És ennek védelmében hallgathatjuk a keresztényre veretezett, göcsörtös érvelést. Tirádákat arról, miért veszélyes az emancipáció.
A Petőfi Irodalmi Múzeum, a hazai kulturális élet egyik szentélyének igazgatója a szellemi nyitottság, a kulturális közeledés igenlése helyett arról értekezik, hogy „Európa Soros György gázkamrája: a multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz”. A sok – nem kormányzati – felmordulás után aztán visszavonja. Az Országgyűlés elnöke nem azon igyekszik, hogy az egységet hirdetve vitává enyhítse a pártok torzsalkodásait, hanem kijelenti, hogy a hazai balliberális ellenzék „az nem a nemzet része”.
Maradj Mexikóban!
Vagy ott a migráció, a menekültek kérdése. De hagyjuk szép hazánkat! 2018-ban az akkori olasz belügyminiszter a helyzet emberi megoldásának keresése helyett azzal állt elő, hogy az illegális bevándorlók gyöngyélete véget ért, készüljenek csomagolni”, az államnak ismét államnak kell lennie, és senki sem köthet ki az olasz kikötőkben, aki az embercsempészeket helyettesíti. Ettől még éppen beengedhette volna az S.O.S. Mediterrannee civil szervezet hajóját 629 menedékkérővel, mondván, jó, gyertek, ha már itt vagytok. De nem, hagyta vesztegelni a partoknál. Donald Trump volt amerikai elnök a Maradj Mexikóban! nevet adta intézkedéscsomagjának, amellyel a délről érkező migrációt akarta megfékezni, és falat kezdett építtetni a határon.
Hagyják magukat szétzúzni
Az orosz elnöknek nem kell szeretnie politikai ellenfelét, de ha már úgy véli, hogy semmi köze annak megmérgezéséhez, érdeklődhetett volna egészségi állapotáról, esetleg szorgalmazhatta volna otthoni kezelését. Ehelyett „berlini páciensnek” nevezi, mert visszahozták a kómából, és még él. Börtönben. Mondhatná emelt fővel, hogy nyugalom, ott nem fogja bántódás érni, de inkább azt közli emelt fővel, hogy nem tudja garantálni az ellenzéki politikus életét. A szellemi életben azok, akik hisznek az elnökben, viszonyulhatnának árnyaltabban a dologhoz, de erről szó sincs. Az egyik orosz állami csatornán (a köztévében) van egy politikai vitaműsor. Résztvevői egy-egy politikustól eltekintve intézetek tudományos munkatársai. Hozzájuk képest az elnök minden kérdésről, így Ukrajnáról, az orosz–nyugati viszonyról vagy akár a „berlini páciensről” kifinomult kulturáltsággal nyilatkozik. Külön szépsége a műsornak, hogy a „másik oldalnak” is vannak visszatérő képviselői (adásonként egy), akiknek az a szerepe, hogy fejüket csóválva hagyják magukat szétzúzni.
Felmorzsolódó humanizmus
Visszatérve Magyarországra, érdemes néhány szót szólni a járványhelyzet politikai retorikájáról. Egy vírus szedi másfél éve az áldozatait, amelyet tavaly még alig ismertünk, gyógyszer és vakcina híján néhány óvintézkedéstől eltekintve tehetetlenek voltunk ellene. A helyzet kezelésénél fegyelmezettséget, egységet lehetett volna várni a politikai élettől. Ám ez nem következett be, folytatódott a kíméletlen, harcos megosztottság. Kétségtelen, hogy a kormány járt elöl benne, de az ellenzék egy része is föl tudta venni a kesztyűt. A lényeg, a felek attól sem riadnak vissza, hogy gyilkosnak nevezzék egymást a nehézségek, az áldozatok száma miatt. A lózungok szerint a kormány hibás intézkedéseivel hoz halált az országra, az ellenzék pedig azzal, hogy a vírusnak szurkol, „oltásellenes”. Olyan retorika ez, amely gyakorlatilag halottakból igyekszik politikai előnyt kovácsolni.
Mindez nem nevezhető egyszerűen a populizmus előretörésének. Hiszen valahol a humanizmus is populizmus. Naivnak tűnő álmok halmaza egy emberibb világról, társadalmi egyenlőségről, szabadságról, egymás tiszteletéről, szolidaritásról. Ideje hát föltenni a kérdést: Miért fontos egyre kevésbé, hogy egy kurzus, egy politikai vezető humanista színben tüntesse fel magát? Miért vállalják fel mind többen az agresszív, cinikus, embertelen üzeneteket? Vannak válaszok, de amíg nem figyelünk fel komolyan a jelenségre, a semmibe vesznek.
1970. december 7-én Willy Brandt nyugatnémet szövetségi kancellár megkoszorúzta a varsói gettó emlékművét, majd váratlanul letérdelt a zsidó harcosokat ábrázoló szoborcsoport előtt. Csupán egy vezeklő gesztus volt, nem változtatott a történteken. De hitet sugárzott egy emberibb jövő mellett, ami kicsit szebbé tette az életet.
