Lengyel László (LL): Nouriel Roubini a vezetőkről és a lemaradókról írott cikkében arról beszél, hogy a világjárvány utáni kibontakozás Amerikában, Kínában és a kínai termelési lánchoz tartozó ázsiai országokban V-alakú lesz. Az Egyesült Államokban azért, mert csökken a fertőzés, magas az oltottsági arány, növekszik a fogyasztói és üzleti bizalom, komoly a fiskális és monetáris expanzió hatása, Kína és a kínai termelési láncba kapcsolódó ázsiai országok pedig jól kezelték a járványt, gyors az újraindításuk és a termelési lánc helyreállításuk. Ugyanakkor Roubini is, de még inkább Larry Summers nagy kockázatot látnak Amerikában, Summers egyenesen azzal vádolja a jegybankot, hogy „veszélyes önhittségbe” ringatja a pénzügyi piacokat az alacsony kamatszintjével, a gazdaság túlfűtésével és az inflációs kockázat lebecsülésével, de nincs sokkal jobb véleménnyel a Biden-csomagról sem. Korábban te is kritikusan tekintettél a Biden-csomagra, mint amely túl nagyra sikeredett és valóban magában hordozza az inflációs kockázatot. Hogyan látod ezt ma?
Surányi György (SGy): Az amerikai válságkezelés összességében eddig a leghatékonyabbnak tűnik. Annak ellenére, hogy már Trump és most Biden adminisztrációja is félő, hogy átlépi a hosszútávú fenntarthatóság kereteit. Nem az agresszív és imponálóan gyors költségvetési és monetáris politikai válságkezelés kelthet kétségeket. Nem is a nem konvencionális eszközök széles körű és bátor alkalmazása okozhat már középtávon is feszültséget. Mint oly gyakran, a mérték a döntő. Európától eltérően a járvány okozta kereslet-visszaesést, illetve az egyszerre jelenlévő keresleti és kínálati sokkot nagyvonalú költségvetési és monetáris lazítással ellentételezték. Helyesen, szabad utat engedtek a schumpeteri kreatív rombolásnak, a gazdasági szerkezet megújulásának, vagyis nem a már meglévő munkahelyek mentésére összpontosítottak elsősorban, hanem az állásukat elvesztő milliók veszteségeinek ellentételezésére. Kezdetben ez drámai - 3,4 százalékról hetek alatt 14,8 százalékra ugró - munkanélküliséghez vezetett. Jelenleg azonban a munkanélküliség már 5,8 százalékra esett vissza, jóval az európai "munkahelyvédő" szint alá.
Közben messze túllőttek a célon. Miközben a mennyiségi lazítással kombinált helikopterről való pénzszórás/osztás, illetve a munkanélküli-ellátás rendkívüli megemelése teljességgel indokolt volt, ennek mértéke már rövid távon is feszültségeket teremt. Trump idején a segélyben részesülők 65 százaléka, az új támogatások okán pedig jelenleg nagyjából 35-40 százaléka magasabb jövedelemhez jut, mint amikor állásban volt. A korábban fejenként kifizetett 2000 dollár és az újabb, a Biden-csomag részeként kifizetett összesen 2000 dollár minden 75 ezer dollár alatti jövedelemmel rendelkező amerikainak - a mediánjövedelem több mint kétszerese ez a limit -, összességében olyan államadósság-növekedéshez vezet, ami későbbiekben jelentősen korlátozhatja a gazdaságpolitika mozgásterét. Ennek finanszírozása jelenleg olyan ultra laza monetáris politikát igényel, ami az inflációtól erősen elmaradó nominális kamatok és a példátlanul megugró pénzkínálat (M3) mellett az infláció gyorsulásához vezet. Ha ez átmeneti volna, még akár jól is jöhetne az államadósság csökkentéséhez/elinflálásához. Ám egyre több jel ellentétes irányba mutat. Ezért a jegybank kényszerű, idő előtti, váratlan szigorításba kezdhet, ami viszont megtörheti nemcsak az amerikai, de a globális helyreállítást is.
LL: Általánosnak mondható Roubini álláspontja, amely az európai kibontakozást W-alakúnak írja le, azért, mert Európa első nekilódulását leállította a járvány harmadik hulláma, így késve, másodszor is neki kell lendülnie. Az EU a német politika megváltozásának hatására végre felhagyott a megszorításon alapuló válságkezeléssel, hajlandónak mutatkozott a közös hitelfelvételre és kialakított egy rekonstrukciós csomagot. Remélheted, hogy teljesül régi vágyad, és az EU kiszabadul a maastrichti kritériumok csapdájából. Az EU, Orbán bánatára, elindult a közös adózás felé, vagyis az orbáni zsákutcából most egy föderáció irányába menő főutcához kellene csatlakoznunk, ahol kezdenek kialakulni a közös zöldpolitika, kutatás-fejlesztés, digitalizáció körvonalai.
Te az európai csomagot viszont túl kicsinek tartod ahhoz, hogy sikeres legyen a nehéz helyzetben lévő olasz, spanyol, görög stb. gazdaságok számára. A fukar államok képviselői ezzel azt vetik szembe, hogy ha sokat adsz, akkor az országok nem hajtják végre a szükséges szerkezeti reformokat, amire az olasz válasz: ha keveset vagy semmit se adsz, akkor elbuktatod a reformokat és a reformereket, ahogy korábban Monti kormánya járt, és most Draghi kormánya járhat. Az országoknak több időre és támogatásra van szükségük, mert különben visszajönnek a populisták. Hogyan látod az EU helyzetét a válságban és a kibontakozásban Amerikához és Kínához képest?
SGy: Mindenképpen kedvező, hogy szemben a 2008/09-es válsággal az EU szakított egy sor védhetetlen ortodox elvével és gyakorlatával. Azonnal és érdemben reagált a járvány okozta válságra. Igen, ezek közé tartozik a Stabilitási és Növekedési Paktum, illetve a maastrichti kritériumok azonnali, bár egyenlőre átmeneti felfüggesztése. Ezek a szabályok - valóban régóta képviselem ezt - nem túlzottan szigorúak, hanem úgy rosszak, inkonzisztensek, ahogy vannak. Igazi változás 2008/11-hez képest az Európai Központi Bank (EKB) pragmatizmusa. Fontos áttörés a valódi uniós, nemzetek feletti, közös kötvénykibocsátás. Ugyanilyen jelentős, hogy ennek közel felét vissza nem térítendő módon kapják meg a tagországok. A szolidaritás elosztási elvként való érvényesítése a válságban leginkább érintett és/vagy a kevésbé fejlett országok irányába, szintén előremutató. Végül a közös adózás irányába tett első lépések is egy új korszak kezdetét jelezhetik.
Mégis az a benyomásom, hogy Amerikával szemben - ahol túlfeszítik a húrt – mi, európaiak nem használjuk ki a meglévő mozgásteret sem. Először is a munkahelyek megvédését mindenek fölé/elé helyező politika akadályozza a gazdaság szerkezeti megújulását, miközben a nap végén a munkanélküliség is magasabb, jelenleg 8 százalék. Az Unió - szemben az USA-val, ahol nő a hiány - továbbra is a közös GDP 2,5-3 százaléknak megfelelő külső egyensúlyi többlettel rendelkezik: a folyamatos többlet tartós kereslethiányt jelez. Kihasználatlan, versenyképes munkaerő és tőkekapacitás tartalékaink vannak. A roppant visszafogott nominális béremelkedés, és az inkább átmeneti és szerényebb áremelkedés mellett az inflációs várakozások is jól horgonyzottak az árstabilitás körül.
Bátrabban kellett volna, és még kellene uniós szinten élénkíteni. A mennyiségi lazítás - ami 1500 milliárd (Mrd) euró nemzeti államadósság-kötvény EKB általi megvásárlása – mellett a közös európai újjáépítési program 750 milliárd eurós csomagja helyett legalább ennek kétszeresére lenne szükség. Összehasonlításul: csak a három Biden-csomag 6000 Mrd dollár, az USA GDP-jének 28-30 százaléka. Emellett az USA államadóssága máris nagyjából 30 százalékkal magasabb az EU-énál. Az EU 750 Mrd eurós csomagja az unió GDP-jének 5 százalék, ennek kétszerese is csak 10 százalék lenne. Igaz, az egyes tagországok egyenként is kezelik a válságot, de ezzel együtt is messze elmarad az amerikai mögött. Továbbá a teljes összeget vissza nem térítendő módon kellene kihelyezni. Természetesen átlátható mechanizmusokon, szigorú ellenőrzésen keresztül, a jövőbeli versenyképességet, szerkezetátalakítást gyorsító, a zöld szempontokat, a digitalizációt, az oktatást, egészségügyet előtérbe helyező módon. De az is elképzelhető volna, hogy különösen a nagyon eladósodott tagállamok esetében közvetlenül a nemzeti adósságot csökkentsék, oly módon, hogy az erkölcsi kockázatot a lehető legkisebbre szorítsák (kondicionalitás). Ilyen vagy hasonló feltételek mellett az európai kibontakozás is teljesen mértékben lépést tarthatna az amerikai, illetve a kínai teljesítménnyel.
LL: Magyarországra térve, a járvány és a válság előtt erős bírálatnak vetetted alá a kormány és a jegybank együttes túlfűtő, pro-ciklikus, fiskális, monetáris és jövedelempolitikáját. Többször elmondtad, hogy ez a politika ugyan fenntartható évekig, de rossz irányba vezet, s az országnak kisebb lesz a gazdasági mozgástere válság idején. Várakozásaid igazolódtak. A járvány idején folyamatosan bíráltad a munkahelyüket vesztőkkel szembeni szívtelen kormányzati politikát, és egy mentőcsomagot javasoltál. Figyelmeztettél a kalandor jegybanki politika kockázataira, a felelőtlen túlfűtésre, a valutatartalék alacsony voltára. Hogyan látod most a magyar gazdaság helyzetét? Milyennek tartod a magyar kibontakozást?
SGy: Várakozásaimmal szemben az elmúlt év közepétől a kormány és a jegybank - a korábbi évek indokolatlan expanzív politikája okozta korlátokat átlépve, ilyen például a folyó fizetési mérlegtöbblet elapadása, az infláció egyenletes gyorsulása, az államadósság lassú csökkenése (ténylegesen stagnálása a magánnyugdíj államosítása miatt) - erőteljes lazítást hajtott végre. Ezt fiskális oldalról lehetővé tette az EU-s fiskális szabályok felfüggesztése, az uniós támogatások töretlen beömlése, monetáris oldalról a válság okozta átmeneti deflációs sokk, a monetáris kondíciók utolsó pillanatban piaci kényszer hatására bekövetkező szigorítása, illetve a devizatartalékok külföldi hitelfelvételből is táplálkozó részleges feltöltése, valamint válságok esetén az óvatossági motívum megerősödése nyomán átmenetileg megugró pénzügyi megtakarítás.
A kormány és a jegybank a kezdeti hezitálás után 2020 nyarának közepétől erőteljes lazításba kezdett. Ugyanakkor a válság enyhítését célzó lépések - a látszólag európai összehasonlításban kiugró, a GDP 30 százalékát meghaladó pénzügyi eszközök mozgósítása ellenére - legfeljebb átlagos eredménnyel jártak. Részben vagy egészében ellátatlanul maradtak a munkájukat elvesztő százezres tömegek. A nem kormánypárti önkormányzatok megszorítása pedig még az általános megszorításellenes értelmetlen retorikával is ellentétes és káros. A súlyos szociális következmények mellett ez természetesen a válságot és a kilábalást is lassítja, hiszen komoly keresletkiesést is okoz.
A költségvetési és részben a jegybanki expanzió iránya viszont gazdasági, társadalmi, szociológiai szempontból is sok kárt is okoz. A válság idején és a kilábalás során - a mennyiségi eredményeket nem vitatva - végtelenül rossz szerkezetben következik be a növekedés. A magánszektornak számolatlanul nyújtott, egyébként is teljesen indokolatlan ingyenes, több száz milliárd forintos támogatás elvétve kerül a versenyszféra olyan területére, ahol valós piaci megmérettetésnek lenne kitéve. A belföldi kereslet élénkítése is versenyt nélkülözve, többnyire alacsony hatékonyságú tevékenységeket finanszíroz. Rengeteg az építés, a beton, kevés a magas, a világpiacon is versenyképes, innováción alapuló hozzáadott érték, a digitalizációt segítő, a zöld átalakulást erősítő elem. Az állami beruházások sem jobbak. A stadionok, a Budapest-Belgrád vasút, a paksi beruházás (nem az atomenergia önmagában), a vadászati világkiállítás, a MotoGP-pálya építése, a Hódmezővásárhely-Szeged villamos csak néhány példa. De a lélegeztető berendezések beszerzése, a kínai vakcina - nem a behozatala, hanem a vélhetően túlárazott volta -, a kétszeri ÁFA csökkentéssel és az átgondolatlan lakástámogatással megvalósult példátlan ingatlaninfláció ugyan rövid távon növeli a GDP-t, de már középtávon is csökkenteni fogja.
Amit most látunk, az csupán a válság előtti folyamatok meghosszabbítása, kiegészítve egy még lazább fiskális politikával. Az idei hiány eredményszemléletben nem 7,5, hanem 9,5 százalék, tehát tovább emelkedik, miközben már nő a gazdaság. Az MNB ugyan kilátásba helyezte az 5 százalékos inflációhoz viszonyított tarthatatlan kamatszint emelését és a költségvetési politika szigorításáért kiált. Ez rendben is lenne, ha már sokkal korábban is követelte volna. Ezzel szemben a relatív túlfűtöttségért, az infláció gyorsulásáért a fiskális- és a jövedelempolitika mellett az MNB is felelős. Az ultra negatív reálkamat miatt reál értelemben is szándékoltan leértékelt forint, a még áprilisban is tovább bővített Növekedési Hitel Hajrá!, a növekedési kötvénykeret megemelése, az állampapír vásárlás kiszélesítése a hitelexpanziót erősíti, a keresletet élénkíti, az inflációt emeli. Vagyis a fiskális és a monetáris politika döntéshozói egyszerre nyomják a gázt, teljes összhangban. Így aztán bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. De ezeknél az egyensúlyt rongáló politikáknál még nagyobb kárt okoz, amit csak ismételni tudok: a jelenlegi kilábalás/növekedés a jövőt felélő, alapvetően rossz szerkezetben, téves irányban halad.
LL: A 2022-es választásokat jelentős mértékben a gazdasági válságkezelés megítélése, a növekvő inflációra, a rossz irányú költségvetési költésre, a járvány alatt megnövekedett társadalmi egyenlőtlenségre adott választói reakció határozza meg. Egyetértek Martin Wolffal, aki Milton Friedmant idézi - „Az infláció mindig és mindenütt pénzügyi jelenség” -, majd azt írja: „Ez tévedés: az infláció mindig és mindenütt politikai jelenség”. Az a kérdés, hogy a társadalmak mennyi inflációt akarnak, illetve bírnak elviselni. A magyar infláció már ma brutálisan hat az élelmiszerárakon keresztül a szegényekre, a lakás, az autó és a szolgáltatások áremelkedésén keresztül a középosztályra. Lehet-e ezen módosítani a következő egy évben?
SGy: Viszonylag rövid válasz adható: igen. Egy feltétele van, csupán az egész gazdaságpolitikát kellene megváltoztatni. Ennek az esélye nem nagy.
LL: Független értelmiségiként gondolkozunk azon, hogy milyen gazdasági, jogi, külpolitikai, egészségügyi, oktatási stb. programmal győzhet az egyesült ellenzék, és milyen programmal kormányozhat, sőt, érdemes kormányoznia. Mindig a felelőtlen ígérgetés, a szakmailag nem vállalható, fenntarthatatlan félrevezetés, populista manipuláció ellen voltunk és vagyunk. Milyen lehetőségei lesznek egy új kormánynak a gazdaságpolitikában? Mekkora lesz a gazdasági-társadalmi mozgástere? Kell-e rögtön megszorításokkal, népszerűtlen intézkedésekkel kezdenie, vagy vannak felhasználható belső és külső források a szükséges reformokhoz, illetve a társadalom szociális, egészségügyi, oktatási sérelmeinek orvoslásához? Lehetséges-e egy fenntartható kormányképes gazdaságpolitika, és Európa fejlettjeihez, a globális élvonalhoz közelítő gazdasági szerkezet kialakítása?
SGy: Mindig is optimista voltam. Az EU tagjaként, az unió támogatásával, euroatlanti elkötelezettségünk megerősítésével lehet olyan gazdaságpolitikát folytatni, ami egyszerre fenntartható, egyensúlyőrző, növekedést és felzárkózást segítő. Ez egyáltalán nem ellentétes az égető szociális bajok érdemi mérséklésével, a nagy többség számára a szélesen értelmezett életszínvonal érdemi javulásával. Nyilván szükséges ehhez az európai kibontakozás folytatódása, a negyedik járványhullám elmaradása vagy/és hatékony egészségügyi és gazdasági kezelése itthon és Európában.
A kormány jövőre 5,9 százalékos költségvetési hiányt tervez. Ez az idei tényleges 9,5 százalék hiányhoz - mert a tavaly decemberben elkönyvelt kiadások természetesen az idei keresletet bővítik - képest eleve nagy megszorítás. Ennek hatását enyhítheti, hogyha egyrészt visszatér a gazdaság a természetes növekedési útjára, másrészt, ha nő az uniós támogatás. A monetáris szigorítás - kamatemelés, árfolyam-erősödés, a nem konvencionális eszközök mérséklése/kivezetése - szintén visszafogja a dinamikát. Ezek a lépések aligha elkerülhetőek. De ezt a váltást elvben még a jelenlegi kormánynak kell meghoznia.
Egy új kormány lehetőségei nyilván nem lesznek korlátlanok, de populista fordulat nélkül is széles tere lenne a változásnak. Ha visszatér a magyar gazdaság a potenciális növekedési üteméhez - ez valahol 3 százalék körül lehet -, a költségvetésen belül következetesen új értékeket érvényesít, és az uniós transzfert, illetve hitelt célszerűen használja fel, akkor fokozatosan közelíthetőek a fejlett gazdaságok. Csak néhány elemet emelnék ki. A 3 százalékos évi növekedés közelítőleg 7-800 milliárd forinttal növeli reálértelemben a költségvetési bevételeket, ez a GDP 1,4-1,5 százaléka évente. A költségvetésben komoly összegek csoportosíthatók át: a gazdaság példátlan mértékű és korrupciótól sem mentes támogatásának a csökkentése, az infrastruktúra, mindenekelőtt az autópálya-építés új finanszírozási alapokra helyezése, a TAO-rendszer gyökeres átalakítása, a felduzzasztott kormányadminisztráció rezsijének csökkentése, a kormánypropaganda illetve a közmédia kiadásainak visszavágása, a versenysport (nem a tömegsport) világviszonylatban kiugró támogatásának lefaragása, az ehhez kapcsolódó beruházások mederbe terelése, a fehér elefántok (kínai vasút, atomerőmű, Fudan stb.) újragondolása, beleértve a finanszírozásukat, évente több száz milliárd megtakarítást hozhat. Az adórendszer is megérett egy alapos frissítése. A rendszeren belüli átcsoportosítás, a családokat, mindenekelőtt a középosztályt és a rászorulókat kedvezményező módosítása a 2009 előtti rendkívül kártékony rendszerhez való visszatérés nélkül megvalósítható. Ugyancsak aktuális - az OECD javaslatokkal összhangban- a vállalkozások adójának áttekintése. Az ÁFA-t változatlanul hagynám, ha van szabad forrás a költségvetésben, azt egyértelműen és célzottan a legszegényebbek felé kell átcsoportosítani. (Az ÁFA csökkentése az árakat nem mérsékli, viszont a bevételek kiesése erodálja a szociális politika lehetőségeit. Ha pedig csökkennének az árak, akkor az a gazdagabbakat aránytalanul kedvezményezi.) A vázlatosan felsorolt tételek, ha nem is korlátlan, de elégséges keretet biztosítanak, kiegészülve az uniós forrásokkal egy ember- illetve valóban családközpontú, innovációt, környezetet kedvezményező, oktatást és egészségügyet preferáló, a sürgető és nyomasztó szociális helyzetet lényegesen javító politikának.
Kifejezetten kedvező döntés, hogy a kormány egyenlőre nem veszi igénybe az uniós hitelt. A jelenlegi makrópályán ez további túlfűtést, inflációt hozna, ráadásul kifejezetten kedvezőtlen szerkezetben. Nem a piaci versenyben kiválasztódó, exportvezérelt, innováción, K+F-en, környezeti szempontokat előtérbe helyező hazai és külföldi befektetések vezérelte növekedési pályán haladunk. Ilyen helyzetben a legjobb, amit a kormány tehet, ha nem hívja le ezt a hitelt, és nem épít még néhány fehér elefántot, nem terheli tovább a jövőt. Ezért egy új kormány feladata az örökölt helyzet alapos áttekintése és a nem hatékony programok, és/vagy ezek védhetetlenül drága finanszírozásának leállítása. Olyan fejlesztési célokkal állhat elő - nem túlhevítve a gazdaságot -, amelyek már alkalmasak lehetnek arra, hogy a kedvező uniós hitelből valósuljanak meg.
Egy ilyen gazdaságpolitikai keret lehetőséget teremtene a társadalom szétszakadásának mérséklésére, a mélyszegénység parancsoló visszaszorítására. A vázolt keretek között több lépésben, három négy év alatt kétszeresére emelhető a szociális segély, a beteg gyerekeket egyedül nevelő szülők támogatása, a szegény családok gyerekeinek kiemelt oktatási támogatása, a minimumnyugdíj duplázása, a szociális szférában foglalkoztatottak méltányos díjazása. Az átlagkereset alattiaknál két lépésben megteremthető a nettó keresetek havi tíz-tizenötezer forintos emelése. És jelentősen növelhetők lennének az oktatási célú kiadások, benne természetesen a pedagógusbérek emelése, hasonlóan az egészségügyhöz, ahol az orvosok bérének folytatódó emelése kiegészülne a szakdolgozók bérének rendezésével és egyáltalán: az egészségügy hosszútávú, de szükséges átalakításával. Kiemelt jelentőségű a lakhatás feltételeinek javítása. A mai inflációt és magas jövedelműeket támogató nagyon drága rendszert újra kell gondolni. A bérlakások, mindenekelőtt a szociális bérlakások szélesebb elérhetősége kétségkívül központi kérdés. De ezt elsődlegesen nem méregdrága és óriási tőkeigényű állami/önkormányzati építéssel lehet elérni. (Az IKV kora lejárt.) A magántőkét érdemes érdekeltté tenni - akár új vagy meglévő - lakások bérbe adásában, s ehhez célzottan, a szociális szempontokat szigorúan érvényesítve a bérlőket, a családokat kellene lakhatási támogatásban részesíteni. Néhány év alatt valóban több tízezer család juthatna elfogadható terhek mellett méltányos lakhatáshoz.
