Egy XIX. századi angol író, Samuel Butler szatirikus regényében olvasható a sokat idézett vélemény, hogy Isten nem változtathatja meg a múltat, ám a történészek igen. Manapság inkább politikusokat mondanánk, hiszen a múltretusáló historikusok rendszerint nekik dolgoznak (ahogyan hajdan a királyoknak). Nem véletlenül volt a vicc az előző pártállam daliásabb korszakában, hogy a legnehezebb előre látni a múltat. Akkortájt a soros vezér éppen a Tanácsköztársaságét tüntette el nyomtalanul, s „nevezte ki” magát három évtizedes késéssel Kun Béla helyére. S a kor készséges történészei, buzgó tollforgatói is segítségére voltak. A mesemondásban amúgy is páratlan Illés Béla „visszaemlékezésében” Rákosi 1919 kora tavaszán megfordította egy angyalföldi munkásgyűlés eleinte komcsiellenes hangulatát, hogy aztán élükön vonuljon a Belvárosba a Váci úton; 1957 őszén egyetemistaként szó szerint ugyanezt hallottam tőle az újfent előkerült Kun Béláról…
Minden diktatórikus hajlamú politikus és politikai erő feljogosítja magát nemcsak a jelen és a jövő, hanem a múlt kizárólagos alakítására. Az ilyen rezsimekben napi rutin a fotók retusálása és a persona non gratává vált személyek eltüntetése. A Rákosi 60. születésnapjára kiadott díszes album szerkesztője, idősebb kollégám mesélte, mekkora kínban tudták retusálgatásokkal összehozni közös képre Sztálint és „legjobb magyar tanítványát” (a pártlap pedig buzgóságában egyszer kalapot tett a genfi repülőtérre érkezett Molotov szovjet külügyminiszter fejére, miközben volt egy a kezében is…) Ilyesmikre emlékezve, engem kifejezett szórakoztat mai udvari történészek buzgalma a '90 előtti ellenzékiek sorának megritkítására, hogy végül csak egy maradjon, egy temetési szónok. Vagy ahogyan a 2006-os őszi eseményekből tüntették el a zavargókat, hogy csakis a rendőrterror áldozataivá vált békés tüntetők maradjanak (nyilván ők kötöttek el egy tankot is…)
Persze az új keletű múltalakítók megfontolásai és tervei valójában tragikomikusak. Hiszen nagyon is a jövőt próbálnák vele a kedvükre alakítani. Pompás példája ennek ahogyan Trump és hívei törekszenek az egészen friss múlt letagadására. Jó populista szokás szerint: pávatáncot járva. Egyelőre még csak mentegetik a Capitolium januári szélsőjobboldali megostromlóit, vagy megpróbálják rákenni baloldaliakra: egyikük szerint nem különböztek a kongresszus épületét rendszeresen látogató turistáktól (vajon hány percig cipelhetne utóbbiak bármelyike táblát az alelnök felakasztását követelve?). Olyan republikánus képviselő, akiről felvétel készült a teremajtó belülről való, vagyis a „turisták” elleni elbarikádozása közben, most szemrebbenés nélkül hajtogatja, hogy semmi oka nem volt félni. Kétségtelenül nehezebb dolguk van, mint nálunk a zavargók eltüntetőinek, hiszen nem övék a majdnem egész média, de azt elérték, hogy mégse legyen kétpárti alapon felállított – beidézési joggal és esküt tevő tanúkkal – vizsgáló bizottság, ahogyan az előző nemzeti tragédia, a 9/11 esetében volt: ha a képviselőházban többségben lévő demokraták csinálnak egyet, azt könnyebb lesz gyanúba keverni, hiába ülnek majd abban is republikánusok.
Leginkább persze Trump lázító szerepét kell letagadniuk. Méghozzá gyakran olyanoknak is, mint a képviselőház kisebbségi vezére: Kevin McCarthy januárban még elmarasztalta elnökét, ám mára ő is beállt a retusálók sorába. Mitch McConnell szenátusi kisebbségi vezér az ülés jegyzőkönyvében rögzített, Trumpot súlyosan elítélő szavait „beszéljünk másról” alapon feledi. Mert a lényeg szintén az emberek emlékezetéből eltüntetni valamit: az ostromra indulókat lázító elnököt. Aki az amerikai történelemben példátlan módon az őrségváltás törvényhozási jóváhagyási aktusát próbálta meggátolni. S azóta is nemcsak hirdeti tavaly őszi „hatalmas győzelmét”, hanem ezt szabja feltételül pártja politikusainak. Ahogyan a Trumpnál is trumpistább Bannon mondta, a vereség tényének elutasítása a „lakmuszteszt” minden választásra készülő republikánus politikus számára. S ha e teszten elbukik, számíthat az exelnök és rajongói bosszújára. Ha az echte diktatúrákban életveszélyes volt kételkedni az új múltban, a trumpistákéban csak politikai halálos ítélettel jár.
S ennek az új múltnak a túszává vált Amerika két nagy pártjának egyike. A republikánus politika vezérlő elve lett kitartani Trump és nagy hazugsága mellett, méghozzá elképesztően tudathasadásos módon. Minden bennfentes értesülés szerint a párt országos politikusainak csupán töredéke tartozik a valódi holdkórosak, rendszerint a QAnon összeesküvési teória hívei közé. A többi természetesen tudja, hogy nem volt és nem is lehetett grandiózus elnökválasztási csalás (utóvégre sokukat ugyanezen szavazás során választották meg és újra, csak elnökük veszített). S meg sem próbálják kétségbe vonni Biden elnöki legitimitását. Viszont a trumpista tételt sem merik tagadni. Miként a világért sem kockáztatnák a szembekerülést az őket zsaroló törpe minoritással, amely persze ettől csak vérszemet kap. S ennek korántsem csak a trumpista előválasztási ellenjelölttől való félelem az oka.
Trump nemcsak e zsarolással tudja ráerőszakolni ezt az új múltat a republikánusokra. Sok cinikus politikus ismerte fel, hogy hasznára is válik, ha úgy tesz, mintha sodródna a hithűek árjával. Nem csalást emleget, hanem „eloszlatja a kétségeket” a választások tisztasága iránt, s ezzel indokolja a szavazási szigorításokat. Az exelnök ugyanis nemcsak novemberi veresége után kezdte a csalást emlegetni, hanem már hónapokkal korábban. Azzal a fogással, hogy ő csakis akkor veszíthet, ha a demokraták csalnak. Ez elsősorban a – járvány miatt is fontossá vált – levélszavazás meggyanúsítása volt, de főként a demokrata fellegváraknak számító és színesek lakta metropoliszok eredményeinek megelőlegezett hiteltelenítése. Amit most az egyes republikánus többségű állami törvényhozások ürügyként használnak trükkös szavazási korlátozások bevezetésére. S ami még baljósabb: felhatalmazást adnak maguknak, hogy „gyanús esetekre” hivatkozva a helyi törvényhozás állíthasson elektori listát. Vagyis megteremtik a törvényes feltételeit annak, amit Trump kétségbeesetten, de sikertelenül próbált elérni: elvéve a kritikus államok szavazói többségétől. Tehát az új múlt elfogadtatása perdöntő lenne a jövő elnökválasztásán.
Ezzel persze a republikánusok önmagukat terelik kényszerpályára: ha nem is törekszenek megnyerni új szavazókat, s helyette az ellenpárt táborának nehezítenék meg a voksolást, akkor mintegy berendezkednek kisebbségként, s annak uralmi feltételeit igyekeznek megteremteni. Egyébként tavaly tavasszal maga Trump bökte ki, hogy ha nem kreálnak akadálypályát a demokrata szavazóknak, akkor „a republikánusok soha nem fognak választást nyerni”. Ami persze csacskaság, s ezt éppen ő is bizonyította tavaly őszi vesztesként is rekordszámú támogatójával (és korántsem lehet biztosra venni a Bidenéhez hasonlóan sikeres ellentábori szavazómozgósítást, amely szintén csúcsot jelentett). Mivel Amerika demográfiai változásai folytán folyamatosan csökken a fehér (nem latino) lakosok aránya, a fajvédő alapú politizálás összeegyeztethetetlen a demokratikus elvekkel és szabályokkal.
Ehhez nélkülözhetetlen kitartani a trumpi tagadás mellett, mert anélkül leplezetlenné válna az antidemokratikus törekvés. S ezért nem mehettek bele a capitoliumi ostrom kétpárti vizsgálatába. Az eskü alatti tanúvallomások kiszámíthatatlan politikai helyzeteket teremtenek. Kétpárti volt hajdan a Watergate-botrány vizsgálata is, hogy egyszer csak elhangozzék – a republikánus elnök vesztét okozó – vallomás Nixon titkos, rá nézve terhelő szavait rögzítő hangszalagjairól. Ma még a republikánus szavazótábor kétharmada el is hiszi a csalási tételt, s ekként legalábbis megértő az elnök lázító szónoklata és az ostromlók iránt. Ha viszont mind több titkolt tény kerül letagadhatatlanul – és kétpárti hitelesítéssel – nyilvánosságra, például Trumpék kapcsolatai az ostromlókkal, vagy az elnök embereinek tudatos időhúzása a Capitolium védőinek megsegítésekor, az ma is megtenné hatását.
Egy új múltnak hézagtalannak kell lennie, nehogy előbukkanjon alóla a „régi”, vagyis az igazi. Mint a napokban is, amikor kiderült, hogy Trump az utolsó – tehát már a választási veresége utáni – hetekben hogyan kapaszkodott bele nekivadult hívei alaptalan csalási állításaiba, s adott is utasításokat hivatalainak azok felkarolására. Amit még saját emberei is kótyagos ötletnek neveztek egymás közt, de persze a világért sem előtte. Túl azon, hogy ebből nem lett, hiszen nem is lehetett semmi érdemleges (az őt addig maradéktalanul kiszolgáló, személyes ügyvédjeként ténykedő igazságügy-minisztere is dacossá vált), riasztó képet ad Trump személyiségéről. S még inkább arról, hogy ilyen zavart ember képes még exelnökként is túszul tartani Amerika jövőjét.
