Sörivónak nem születik az ember, a sörivás öröméért meg kell küzdeni. Gyerekkoromban el sem tudtam képzelni, hogy a sört valaha is szeretni fogom, elvégre az egri Csebokszáriban, ahol felnőttem, az 1980-as években sörön szinte csak a Kőbányait és a Kinizsit értették, s akkoriban egyik sem tűnt túl vonzónak. A férfiak a Bíbor Bár nevű talponállóban söröztek, amely a kánikulai forróságban folyton tömve volt, holott a vendégek mindig panaszkodtak, hogy a sör nem elég hideg. Mégis megitták, gondolom azért, mert olcsó volt – hiszen ezek a melósok nem sörivók, hanem mindenivók voltak. Mit tudták ők, hogy milyen is a jó sör. Ha muszáj volt, megitták a tojáslikőrt is, pedig annál gusztustalanabb terméket a Kádár-korszak nem produkált, talán a rumpuncs nevű kotyvalék vette fel vele a versenyt egyedül, meg az a fekete címkés cseresznyepálinka, ami természetesen nem cseresznyéből készült, s az lehetett az egyetlen előnye, hogy nem volt olyan gusztustalan, mint a tojáslikőr vagy a rumpuncs nevű katyvasz. A kocsmában a melósok a sör mellé Fecske vagy Románc cigarettát szívtak, igaz, már népszerű volt a Szofi is – de akkoriban még járta a talpas Munkás is, amit azért neveztek talpasnak, mert nem volt füstszűrője. A Csebokszáriban a felnőttek a házimurik alkalmával is Kőbányait vagy Kinizsit halmoztak fel, méghozzá általános szokás szerint a fürdőkádban, ahol 20-30 üveg sör is kényelmesen elfért a hideg vízben, a hűtőszekrény ugyanis ennyi sörnek kicsi lett volna. Dobozos sört akkor még csak díszként láttunk a lakótelepi panellakásokban a szekrénysor tetejére fölpakolva, üresen persze. Az igazi menők azok voltak, akik három-négy sorban pakolták egymásra az üres sörösdobozokat, amelyek mind „nyugati” termékek voltak, s ebbéli minőségükben státuszszimbólumnak számítottak. Az üres dobozos sörök mellett mindig volt egy-egy üveg Tokaji Aszú, amit a melósok ünnepi alkalmakra tartogattak, s mivel évekig tárolták a szekrénysor tetején, a megromlott, rossz aszú mindig nagy csalódást okozott, amikor egy-egy jeles nap alkalmából felbontották. A férfiak hüledeztek, hogy mit szerettek régen az aszún annyira, aztán befordultak a fürdőszobába, és kivettek a teli kádból egy üveg Kinizsit, az sosem okozott csalódást. Igaz, örömöt sem.
Nem nagyon tudtam elképzelni magamról, hogy ha én is felnőtt leszek, akkor esténként a Bíbor Bár teraszán fogok álldogálni, panaszkodni fogok a sör hőfokára, és Fecske vagy Románc cigarettát fogok szívni a Kőbányai sör mellé. Kamaszként nem is sűrűn ittam sört, nem szerettem, csak 1991-ben, 19 éves koromban kaptam rá az Amstel révén, és ezt soha nem fogom tudni a holland kultúrának eléggé hangsúlyosan megköszönni.
Az Amstel – miképpen más „nyugati” sörök sem folytak a sörcsapból – a Kádár-kori Magyarországon nem volt ismeretes, s habár ma már elképzelhetetlen az életünk a nagy nyugat-európai sörmárkák nélkül, a rendszerváltás utáni években még újdonságnak számítottak. Egerben a belváros közepén, a Vörös Csillag Mozi (ma: Uránia) mellett nyílt meg az első Amstel söröző 1991-ben, ami nekem nem tűnt fel, hiszen nem voltam sörös, minek is mentem volna oda. Azon a nyáron azonban olyan forróság ült rá a városra, mintha alulról és felülről egyszerre fűtötték volna az amúgy is szűk egri völgyet; a hőség úgy megszorult a dombok között, mint egy rossz dobfék, és napokon át nem engedett a kíméletlen szorításból.
Nem voltak olyan professzionális ventilátorok, mint manapság, klímaberendezést is csak filmen láttam, úgyhogy egyik délután, amikor szédelegve kapkodtam levegőért, szomjasan és izzadtan berontottam az első utamba kerülő sörözőbe. Ami történetesen az Amstel volt. Kértem egy korsó sört, és én, aki nem voltam addig sörös, egy húzásra megittam. Majd kértem még egyet, amit már kissé lassabban ittam meg – mindenesetre a kiürült második korsót már sörivóként tettem le. Akkor szerettem meg a sört egy életre, amin nem nagyon lehet csodálkozni, hiszen életemben akkor ittam először jó sört, úgy értem, minőségi, színvonalas, igazi sört, s nem afféle sörszerű langyos izét, amit a rendszerváltás előtt sörnek hittünk. Akkor szoktam meg azt is, hogy kánikulai forróságban nem egy, hanem két korsó sört rendelek, az elsőt nagyon gyorsan megiszom, hogy elmúljon a szomjúságom, a másodikat pedig lassú és megfontolt kortyokban eresztem le, hogy élvezzem az ízét. (Három hete söröztem Cserna-Szabó Bandi barátommal, aki ugyanerre szokott rá, azzal a különbséggel, hogy ő egyszerre nem két korsót, hanem két pohár sört rendel, ami nekem meglehetősen rokonszenves vonás: egy jelentős íróhoz méltó, bölcs visszafogottságról árulkodik.) S hogy miért élvezem a sört immár harminc éve? Nem akarok nagy szavakat használni, de a sör éppen olyan, mint az élet: kesernyésen édes, pontosabban édeskésen keserű. A két ízvilág egymástól elválaszthatatlan, amivel a sör mintha arra akarna minket figyelmeztetni, hogy az élet soha nem ilyen vagy olyan, hanem ilyen is, meg olyan is – attól függően persze, hogy mire szomjazunk éppen.
