„A fiatalkori feltétlen lelkesedést idővel kritikus távolságtartás váltja fel anélkül, hogy ifjúságunk nagy szerelmét egészen meg tudnánk tagadni.”
(Oplatka András Thomas Mann Wagner-szenvedélyéről)
Nem a szabadság hazájában ismerkedtünk meg. A szigorúan őrzött politikai protokolleseménnyé előléptetett temetés résztvevői a moszkvai oszlopcsarnokban lépdeltek előre, hallgatták az ünnepélyesen hömpölygő Csajkovszkij-zenét, mindenki talpig elegánsan kiöltözve, gyászhoz méltón. Ez látszott kívülről, hogy ki mit gondolt magában, az persze titok maradt. A nagy tömegben csak ketten voltak, akik kicsit illetlenkedtek. Egymással beszélgettek, néha fojtottan kuncogtak, máskor maguk elé mormoltak valamit. Persze magyarul, hiszen mi ketten voltunk: kiváló kolléganőm, Szalay Hanna, az egykori Magyar Hírlaptól – sajnos már régen nincs közöttünk -, magam pedig az ugyancsak egykori Magyar Nemzettől, mindketten moszkvai tudósítók. A gyász hangulata nem nagyon hatott ránk, pedig valahol a csarnok végén nem akárkit ravataloztak fel: Jurij Andropovot, aki mintegy tizenöt hónapig vezette a szovjet kommunista pártot, előtte viszont tizenöt évig a félve félt, hírhedett KGB-t, s talán még magyarul is tudott néhány szót, merthogy 1956-ban fiatal budapesti nagykövetként ő is azok közé tartozott, akik Hruscsovot a forradalom fegyveres leverésére biztatták.
A jó sokáig tartó gyászmenet idején aligha a történelmet idéztük meg, talán inkább egy-két friss moszkvai viccre gondoltunk, ám amikor a menet kissé elkanyarodott, valamelyik hátsó sorból mellénk sodródott egy elegánsan öltözött, korombeli – akkor – fiatalember, s hibátlan magyarsággal csöndesen így szólt, „halkabban tessék, kicsit halkabban”. Csaknem négy évtized alatt olykor megkértem Andrást, mesélné el az éppen jelenlévőknek, milyennek is látott engem. Nem kevés humorérzékkel és tréfás iróniával ecsetelte mindahányszor, miként változott meg arckifejezésem, hogyan váltogattam „színeimet”, a pirosnak hány árnyalatában úszott arcbőröm akkor még rozsdálló-vöröslő hajam alatt. Ijedtségem addig tartott, amíg megtudtam, hogy ki figyelmeztetett. Így ismerkedtünk meg 1984 februárjában, ő a Neue Zürcher Zeitung tudósítójaként már ugyancsak nem teljesen kezdő „moszkvai” volt, akárcsak jómagam, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a poszt-brezsnyevi tespedés fővárosában a neves és nagy múltú zürichi lapot képviselte, a szabad világ egyik példamutatóan független orgánumát.
A szakma hozott minket össze, a higgadtan elemző, túlzásokat kerülő újságírás, annak is elsősorban a külpolitikai ága. No, meg a tudósítás, a másik országba „beszabadult” hírlapírói munka, amelynek csínját-bínját akkor ő már jól ismerte, a stockholmi és párizsi kiküldetések után. Később, a rendszerváltozás éveiben valósággal lubickolt lapja budapesti tudósítójaként.
Műveltsége, nyelvtudása, sokirányú felkészültsége, gimnazistaként és germanista egyetemistaként elsajátított – 14 évesen ment el szüleivel Magyarországról -, anyanyelvi szintű német nyelvismerete elsőrangú tudósítóvá tették. Ezt az oldalát a magyar közönség kevéssé ismerte, annál inkább a svájci olvasók. A rendszerváltás éveiben a közép-európai térség egyik legelismertebb újságírójává vált, akinek fordulatos leírásait, célratörő eszmefuttatásait, logikus érveléseit sokfelé idézték Európában. Elővettem a mi nemzedékünk csillagóráit visszaidéző két hosszabb írását. Az egyiket az akkor még csehszlovák fővárosból keltezte 1989 novemberének utolsó hétvégéjén; „Prágai kiáltás a szabadságért” – talán ez lehetne a leghívebb fordítása az elemző tudósításnak, amely Prágát a nyugati kultúra egyik ékszerdobozaként ábrázolja, ahol a kommunizmusnak nem sikerült a „lelkek kolonizációja”, s ahol a tudósítás napjaiban olyan politikust éltettek százezrek, aki nem akart politikussá válni, mégis az lett, a „hajlíthatatlan és erőszakmentes ellenállás jelképeként”. Václav Havel útját a Hradzsin palotába úgy előlegezi meg Oplatka, hogy a mélyen nyugatos elkötelezettség szellemében idézi fel a rendszerváltó fordulat eseményeit a Husák-uralom alól felszabaduló országban.
A logikusan ívelt gondolatmenet, a jól megválasztott, stilárisan felettébb találó nyelvi kifejezések sorozata ezeket az írásokat az értekező újságírói elemzések élvonalába emeli. Vagy még magasabbra: az 1990 februárjában, a lap Korkérdések (Zeitfragen) rovatában közölt írás igazi, irodalmi rangú esszé, amelyben azt taglalja, hogy Kelet-Közép-Európa miként szakadt le Moszkváról, s történészként – bár a távlat még igazán nem nagy - azzal a téveszmével száll szembe, hogy Gorbacsov pártfőtitkár 1985-ös hatalomra kerülése után egyenes úton haladt a „keleti blokk” önállósítása felé. Pompásan és pontosan megválasztott idézettel bizonyítja, hogy a szovjet vezető még 1986 nyarán is Berzsnyevhez „méltó” kijelentéseket engedett meg magának „a szocialista országok belső rendjének védelméről”. Innen vezetett az út még ennek az évnek a végén a száműzött Andrej Szaharov Nobel-békedíjas fizikus-tudós visszaengedéséhez Moszkvába, és a gorbacsovi reformok további korszakos lépései felé. Eközben a svájci olvasó megtudja, hogy hazánkat már Gorbacsov működésének kezdetén, keleten és nyugaton egyaránt olyan országként ismerték el, amelynek a „legtöbb öröme telik” a reformokban („das reformfreudigste Mitglied”), és hiteles, elfogulatlan portrét kapunk Pozsgay Imréről, a magyar reformerek vezetőjéről. Az esszé zárógondolatában is összetalálkozik a mérlegelő újságíró és a távlatot kereső történész: talán a vizsgálódó személy helye és rokonszenve is befolyásolja – írja Oplatka -, hogy Gorbacsovot a „koncepciótlan” sodródás jellemezte-e, vagy inkább egy olyan „pragmatikus magatartás”, amely a kényszerűségeket felismerve az adott helyzetből „mindig a legjobbat” próbálta kihozni.
Oplatka harminöt éves, német nyelvű újságírói működését a hazai olvasó értelemszerűen nem ismerhette; olykor írt magyarul hazai lapokba, de ezt mindig a tőle szokásos szerénységgel tette, mert ahogy mondta, nem akart kívülről belebeszélni az itthoni dolgokba. Egyébként is távol állt tőle minden magamutogatás vagy hencegés, fényképezkedés hosszú oldalakon át nagy és még nagyobb államférfiakkal – ez nem az ő világa volt. Az viszont igen, hogy mindennek rendkívüli alapossággal járjon utána: a magyar határnyitásról, eredetileg a bécsi Paul Zsolnay kiadó felkérésére németül írt könyvéhez – összeszámoltam – 52(!) megnevezett politikussal, szakértővel készített interjút, Budapesten, Bécsben, Berlinben vagy éppen Moszkvában. Egy beszélgetőtárs nem kívánta magát felfedni, és a felkértek között mindössze egy akadt, aki következetesen elutasította a találkozást: Helmut Kohl, a német újraegyesítés kancellárja, aki a felkérés idején már nagyjából tíz éve nem volt hivatalban. A magyarul Egy döntés története címen megjelent kötet dedikációját különös becsben tartom, mert utal első találkozásunkra; lám, az én magánéletemben milyen érdemet szerzett – alighanem ezt az egyetlenegyet – a hetven évesen elhunyt Andropov: temetése hozott össze Andrással.
A keletnémet menekültek kiengedéséről szóló könyvét Oplatka már az után írta, hogy „nagy és nem kellemes meglepetésére” 2003-ban a zürichi lap nyugdíjazta. Némi önironikus éllel mesélte el Deák Ágnesnek, az Aetas című folyóirat főszerkesztőjének adott nagyon alapos interjújában, hogy egykor irodalomból doktorált, később történelemből habilitált, s tudományos munkáját 35 évig „szüneteltette”, vagyis éppen annyi ideig, amíg a „Zürcher” munkatársa volt. Hogy aztán még nagyobb lendülettel vesse bele magát a történeti munkákba, s az oktatásba a budapesti Andrássy Egyetemen. A közép-európai rendszerváltozások, s benne a magyar fordulat mellett kedvenc témája a „gróf” volt, ahogyan beszélgetéseinken Széchenyit szokta volt emlegetni. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy valamilyen nagyon éles vonal választotta el a laptudósító és a történetíró Oplatkát, aminthogy – személyiségtől függően - van és lehet is átjárás a két hivatás között. Széchenyi életrajzának bevezetése valóságos remeklés: a lenyűgöző és tragikus életútból kiragadja a a 22 éves huszárkapitány egyetlen éjszakáját valahol a franciaországi Troyes városának közelében, ahol a Napóleon meggyengült seregével harcoló Schwarzenberg herceg futártisztjeként mocsaras terepre tévedt. A néhány oldal olyan, mint újságban közölt hosszabb írásaink mesterien megkomponált bevezetője – leadje, ahogy szakmailag emlegetjük -, a koromsötétben előviláglik a gróf megannyi személyiségjegye – elszánt bátorsága, kemény kitartása, tétova tépelődése, önpusztító hajlama -, a szabadulást most egy riasztólövés hozta meg, magyar huszárok siettek a mocsárral küszködő, halálos veszélybe került Széchenyi segítségére. Az életveszélyes téli kalandot Oplatka a grófnak abból a leveléből idézte vissza, amelyet szüleinek írt németül: a néhány oldal olyan kedvcsináló, amely után már csak olvasni kell – az egész könyvet.
András többször elmondta, a Széchenyi életrajzot azért írta meg, hogy a művelt német nyelvű olvasó tudja meg pontosan, ki is volt a „legnagyobb magyar”. Itt és most nincs hely arra, hogy munkáit akárcsak vázlatosan megemlítsem, mindössze utalok két kiváló portré-kötetére, amelyekben ismét találkozik a választékos stílusban fogalmazó újságíró és a felkészült történész: Németh Miklós-könyve a rendszerváltó Közép-Európa, s benne Magyarország viszonyait vázolja fel, utolsó hosszabb munkája pedig Fischer Ádám életútját ecseteli a Varázsfuvola gyermek statisztájától – a világhírig. A karmester, aki nagyon elégedett volt a róla szóló könyvvel – „valahogy kedvet csinált nekem önmagamhoz” -, András halála után azt írta-mondta róla, sokszor elgondolkodott azon, miként tudott annyi minden beleférni barátja fejébe – a történelem és a politika mellett elsősorban zenei jártasságára, az operák világának és szövegkönyveinek ismeretére utalt. S akkor még egy szót sem szóltam műfordításairól, ifjú korában Mikszáthot, Jókait, Karinthyt ültette át németre, néhány évvel ezelőtt pedig Bánffy Miklós óriási nyelvi felkészültséget igénylő, monumentális Erdély-trilógiáját tette le a német nyelvű olvasó elé.
Tüneményes tehetsége volt a szóhoz és a nyelvhez, s csak remélni tudom, hogy - egy évvel halála után - a járványhelyzet enyhültével lesz olyan intézmény, amely méltó emlékezést rendez, s ennek keretében a történész szakma, az oktatási világ és a zsurnalizmus képviselői egymással együttműködve idézhetnék maguk elé felejthetetlen személyiségét. Elképesztően sokoldalú műveltségét, szilárd morális tartását, éles politikai logikáját viszonylag gyakran élvezhettem; amikor Pesten járt, szinte mindig megszólalt a telefon – most is hallom –, „Te Jóska, nem iszunk meg egy kávét, vagy nincs kedved együtt ebédelni kedvenc helyünkön a Király utcában?”
Van, András, most is van, és mindig lesz – de már mindhiába.
