Kié a Balaton?

Egy éve még 64 olyan engedélyezett fürdőhely volt a Balatonnál, ahol ingyen lehetett mártózni, idén viszont már csak 56 szabadstrand működik – derült ki nemrég egy összesítésből, ami jókora visszhangot váltott ki. Pedig voltaképp semmi olyan nem derült ki most, ami ne következett volna az utóbbi évek folyamataiból.

Szinte nem volt év, hogy a civileknek ne kellett volna fellépniük olyan beruházó ellen, aki egy partszakaszt akart kisajátítani. Láttuk, miként irtanak ki nádasokat azért, hogy zavartalanul lubickolhassanak elegáns apartmanházak jómódú tulajdonosai. Konstatáltuk, hogy sorra kerülnek NER-közelbe a kempingek, amelyek aztán többé nem nyitottak ki az olcsó nyaralást keresők előtt, mert új tulajdonosaik a sátrak, lakókocsik helyére luxusszínvonalú szálláshelyeket álmodtak. Hasonló folyamatok történtek a vízen is. Az új betonmonstrum kikötők kétségkívül javítják az elit vitorláséletét, jelentős bevételhez juttatják a létesítmények sokszor rejtőzködő tulajdonosait és közvetett módon a települést is, de közben kiszorítják a vízről azokat, akik képtelenek kifizetni öreg hajójuk után az évi közel félmilliós-milliós tarifától induló bérleti díjat.

Minden egy irányba mutat: sokan, sokféleképpen akarnak – szükségszerűségből, számításból vagy egyszerű önzésből – minél többet megszerezi a Balatonból. Ide tartoznak a bevételeik jó részétől megfosztott önkormányzatok is, amelyek pénzügyi kényszer miatt teszik fizetőssé strandjaikat. Meg azok is, akik lánccal zárják le, sajátítják ki a nádason át a vízhez vezető illegális stégeket. De leginkább azok a NER-lovagok, akik lezsírozott állami tendereken elvitt adóforintokból vásárolják fel a fél tavat.

S hogy mindezek után akkor kié a Balaton? Annyi biztos: egyre kevésbé azoké a kisembereké, akik tényleg bérből és fizetésből élnek.