A pokol országútja…? - Megjegyzések egy ismeretterjesztő műsorhoz

Aki nem csupán könnyed kikapcsolódást keres a televízió képernyője előtt, az hihetőleg több-kevesebb rendszerességgel megnézi az RTL Klub XXI. század című történelmi ismeretterjesztő műsorát. Általában megéri, még ha a késő estéből az éjszakába nyúlik is. Mindig talál benne az ember valami érdekes és megtudni érdemes információt. Többnyire rászánom az időt magam is.

Így voltam ezzel május 31-én is, amikor megtudtam: az adás Nagy Töhötömről fog szólni. Nem tudom, hányan hallották már a nézők közül e hányatott életű és sokarcú jezsuita páter nevét, de aki még nem, vagy csak felületes, olykor elfogult ítéletekkel találkozott vele kapcsolatban, az most sem kaphatott a történelmi szerepéről árnyalt és igazságos képet.

Pedig hát, akit érdekel a XX. századi történelem, olvashatott róla is, tőle is nem keveset – de egyik történetírói műhely sem igyekezett sem a személyét, sem a tevékenységét reflektorfénybe állítani. Alig másfél éve jelent meg az a méltó terjedelmű és alaposságú monográfia "Álarcok mögött. Nagy Töhötöm életei" címmel – melynek csírái sajátos módon az Állambiztonsági Levéltárban végzett kutatásokból törtek elő. Persze üdvözölhetjük ezt is, mert a monográfus, Petrás Éva többszöri nekifutással egyre árnyaltabb képet fest – nem írhatjuk, hogy „hőséről”, mert igaz, hogy a „címszereplő” egész életében kemény harcot vívott több ellenféllel (olykor önmagával) is, ám a hazai közgondolkodás, ha valamit, csupán ennyit szűrt ki magának az evangéliumból: „Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.”

Esetünkben ugyan nem a Mammonról van szó, hanem Isten két szolgájának emlékezetéről, akik kritikus történelmi pillanatokban különböző politikai stratégiákkal vélték szolgálhatni az Urat. Valamint egyházukat és népüket-nemzetüket. Ahogy a közmondás tartja: „két éles kard nem fér meg egy hüvelyben” – úgy 1945–46-ban egy hazában, sőt egy földrészen sem férhetett. Következésképp a hajlíthatatlan főpap – az éppen Nagy Töhötöm javaslatára frissen kinevezett Mindszenty József – követelésére a „modus vivendit” kereső szerzetes – akinek egyébként komoly érdemei voltak a katolikus agrárifjúsági mozgalom (KALOT) létrehozásában és szellemi irányításában – pápai útilapuval rövid úton Dél-Amerikában találta magát.

Történelmi tapasztalataink birtokában ezen nem is nagyon csodálkozhatunk, mert Pius pápa is fölmérhette, amit a vezető politikusok általában tudnak, hogy a közvéleményre erősebben hatnak a sarkosabb kiállások, mint az észérvek. Az is tény, hogy a szovjet politika erőszakossága is egyre jobban megmutatkozott, és ez is a bíboros fémjelezte „keresztény-nemzeti” ellenállás irányába terelte a magyar közvéleményt, a pápa pedig ezen „reálpolitikai” megfontolásoknak áldozta be másfajta reálpolitikai elvek szerint működő diplomatáját.

A szociális munkának elkötelezett jezsuitának Dél-Amerikában sem volt nagyobb szerencséje a főpapokkal. Inkább gátolták, mint pártolták a KALOT tapasztalatokra támaszkodó agrárszocialista szervezőmunkáját. Nagy Töhötöm két év után – pápai engedéllyel – kilépett a rendből és szabadkőműves lett, hogy szíve szerint segítsen betemetni a szakadékot az egyaránt altruista célokat követő szervezetek között. Lélekben ekkor sem szakított korábbi „családjával”, és a II. Vatikáni Zsinat nyomán új remények ébredtek benne. Igazolódni látta béketeremtő törekvéseit. Reményei még világpolitikai térre is kiterjedtek, amikor meghallotta, hogy XXIII. János pápa fogadta Hruscsov vejét, az egyik vezető szovjet napilap főszerkesztőjét. Ekkor kezdte írni Jezsuiták és szabadkőművesek című emlékiratát, amellyel a Zsinat és VI. Pál pápa „párbeszéd-politikáját” szándékozott segíteni. A Buenos Airesben magyarul is megjelent könyvet az ottani magyar követséghez is eljuttatta. Ebből a gesztusból alakult ki az a helyzet, amely a most látott ismeretterjesztő film vezérmotívumát adta (a pokol országútja is jószándékokkal van kikövezve).

Valóban megkeresték ezt követően bizonyos magyar szervek képviselői, haza is csalogatták a szerzőt (jött is örömmel), és újabb publikációs lehetőségeket is ígértek neki. Lakást és munkát valóban kapott, de újabb könyvének megírására csak biztatták. Sok munka volt benne, előzménye is volt már spanyol nyelven, de a Jezsuiták, szabadkőművesek, kommunisták kiadására valahogy nem akart sor kerülni. A megfelelő szervek informátorként tartották őt számon, de valójában inkább dezinformátorként foglalkoztatták. Azaz nem ügynöki jelentéseket, hanem (dez)információs anyagokat kellett készítenie a Vatikán és a polgári világ vakítására, hogy a valóságosnál rózsaszínűbbnek lássák a kádári politikát. Ezt monográfusa is megjegyzi mind a könyvében, mind a szóban forgó tévéműsorban. Ez akkor is dicsérendő, ha az egész műsornak láthatóan nem a „szentté avatás” volt a célja. Ennek az írásnak sem lehet az. Természetesen a teljes történeti hitelességet sem lehet számon kérni egy bármennyi emlékezőt és ítélkezőt fölvonultató, de mégiscsak alig egyórás műsoron. De azt igen, hogy ne legyen igazságtalan, akár a lényeg elhallgatásával is. A lényeg pedig az a küzdelem, amit Nagy Töhötöm egész élete során következetesen folytatott a társadalom jobbítására fölesküdött értékközösségek erejének egyesítéséért. És valóban, végigkíséri életét a bíboros-érsek kemény bírálata, amelynek oka nem csak személyes sérelmében és a mentalitás-különbségben rejlik, hanem főként abban a szerepvállalásban, amellyel a zsinati pápák nyitási politikáját segítette – amit hosszú éveken át akadályozott Mindszenty kardinális hajlíthatatlan ragaszkodása érseki stallumához.

Mint a Nagy Töhötöm monográfiában, úgy a tévéműsorban is megjelenik a személyes hiúság motívuma. Rendben van, ez hozzátartozik a „címszereplő” személyiségéhez. De ha már egy politikai szereplő személyiségébe hatolunk, éreznünk kellene nézőként, hogy itt drámáról van szó. Annál is inkább, mert az ellenlábas pozitív jellemvonásiról bőséges információ áll egy lehetséges drámaíró rendelkezésére képben, hangban és írásban, papíron és online.

A dráma elől azonban kitér a szóban forgó összeállítás. Ez lehet akár természetes, hiszen más műfajról van szó. De egy portréműsor sem végződhet azzal (hacsak nem tendenciózus, amit nem szeretnék hinni): „elhatározta, hogy megismeri a szocializmust”. Ez a csattanó kurta-furcsa arra a felütésre, hogy „a pokol országútja…”

Tegyük most zárójelbe, hogy a Szocializmus fogalomra például az ilyen című Wikipédia szócikk vagy 30 konkrét megjelenési formát sorol föl az utópista szocializmustól a marxizmuson, a kommunizmuson, a bolsevizmuson, a szociáldemokrácián és a keresztényszocializmuson át a cionista és a piaci szocializmusig; akár azt is, hogy a szocializmus mint hívószó napjaink szóhasználatában inkább az eretnek, istentelen, proli, zsidó, kulák, ellenforradalmár, revizionista, hazátlan, balliberális stb. sorba illeszkedik. Maradjunk tárgyunknál, és nézzük csak azt, mit értett Nagy Töhötöm mint gondolkodó, történetfilozófus szocializmuson – más összefüggésben az ennek szinonimájaként használt kommunizmuson:

"Az ember a kommunizmusban is csak ember maradt, aki minden szent eszmét eddig még minden esetben lejáratott. Ez történt az egyházzal is, amelynek alapokmánya, az evangéliumok, a szegénység, alázat a mások szolgálata programjával jött az emberek közé, de vezetői, megszabadulva az üldöztetéstől, a jó példa helyett gőgös földesurakká, választófejedelmekké, hercegprímásokká és egy gazdag, privilegizált kaszttá lettek. És volt bátorságuk gazdagon, gőgösen, a hatalom teljes birtokában, privilegizáltan továbbra is a hónuk alatt szorongatni a keresztények »kiáltványát«, az evangéliumokat, amelynek tanaival pontosan az ellenkezőjét valósították meg saját életükben. A kommunizmus is ezen az úton halad; mi akadályozhatja meg, hogy ne jusson ugyanarra a sorsra, mint az egyház? Tisztelettel kérek erre választ akár írásban, akár élőszóval." (A Magyar Tudományos Akadémia Problémabizottságának, Budapest, 1973, május 10.)

Nem emlékszem, akadt-e a kezembe valamilyen válasz e csaknem fél évszázada föltett kérdésre az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok között – de azért ha belegondolunk: ez az ember mindig többet tudhatott, mint amennyit mondott. Vagy akár kérdezett.