Mit tegyünk és mit ne?

Előhang és intelem: Semmiképpen sem foglalkozom aktuális politikai ügyekkel, ebben az írásomban sem, bár elkerülhetetlen, hogy mondanivalóm itt-ott ne érintkezzen azokkal. Csakis és tisztán műszaki-gazdasági, nemkülönben társadalmi közelítésben vizsgálom, milyen következményekkel járhat, ha egy, szó szerint létfontosságú, nagy műszaki létesítmény kerül be nálunk ismét politikai hatalomszerzési küzdelmek fókuszába. Egy ilyen jellegű törekvés egyszer már teret nyert hazánkban, hatalmas veszteséget húzva maga után. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy most felismerjük, milyen nagy terjedelmű, hosszútávra kiható károkkal járhat a politikai haszonszerzéseknek ez a fajta megnyilvánulása. E felismerés megértésére és elfogadására teszek kísérletet az alábbiakban.

Lehangoló tapasztalok nyomán

Lehangoló, nagyon is az. Mert egyszer lejátszották már honfitársaim, vagyis egy részük, hogy ellenzékből úgy segítik elő a hatalom megragadását, ha nemzeti bűnösnek kiáltanak ki egy nagy műszaki létesítményt. Jelesül, a nagymarosi vízlépcsőt, amelynek vízgazdálkodási hasznai mellett még némi, nem is kevés – egy reaktorunk akkori teljesítményével összevethető – villamos energiához is jutottunk volna. A mintegy 80-85 százalékban kész létesítményt sikeresen leromboltuk, komoly pert, meg igen jelentős pénzveszteséget okozva magunknak. Arról nem is szólva – és ez a veszteség az előzőekben említetteknél sokkalta félelmetesebb –, hogy az egyre gyötrőbb vízhiányt a közeljövőben elkerülhetetlenül és mind sürgetőbben meg kell oldania a most színre lépő nemzedéknek. A klímaveszély mellett, azzal gyakorlatilag azonos jelentőséggel fenyeget, immár a nem is túl távoli jövőben a globális vízhiány. Egy most megjelent nívós műszaki folyóiratban igencsak sötét képet festve hazánk vízügyi állapotáról, egyebek között ezt írja a jeles vízépítő mérnök szerző: „Megoldások tekintetében lábon lőttük magunk. Azzal, hogy a politikai körülmények kivették eszköztárunkból a duzzasztás szót, melyet ma kétségbeesetten próbálunk vízvisszatartásnak, vagy emelt szintű víztér létrehozásának hívni, átadtuk a terepet a szivattyús vízellátásnak, illetve próbáljuk bővítgetni a hullámtereket."

Akár magyar módszernek is mondható, hogy a mostani ellenzék ismét egy nagy és az ország életében létfontosságú műszaki létesítmény elátkozásával akarja érvényesíteni megszólalásait. Vízlépcső már nincsen, helyette a nukleáris energiatermelést tekintik alkalmasnak e célra. Vagyis a néhány éven belül sorra leállítandó paksi reaktoraink munkájának folytatására (nem bővítésre!) hivatott két új reaktor ellen szól a harci kürt. Kétségtelen, hogy ezeknek a megrendelése, a szerződésük megkötésének folyamata egy igencsak sötét, a jelen kormány által titkolózva takargatott ügy. Hiszen, miközben kiváló szakemberek – mérnökök, közgazdák, jogászok – éveken keresztül dolgoztak a kihirdetendő nemzetközi tender megalkotásán, a magyar kormány gyakorlatilag egy pillanat alatt, a versenyzést teljesen mellőzve kötötte meg az üzletet. Ez tisztán politikai ügy, én ehhez nem értek, nem is akarok. Ám a megrendelt két reaktort műszakilag vizsgálva, kimondható, hogy mindenképpen a nemzetközileg versenyképesek közé tartoznak. Közvetlenül gyakran támadják, hozzáteszem, joggal, mert a szállító orosz cég bizony késlekedik a dokumentációval. Ehhez járulnak a közvetett támadások. Most éppen a tavaly óta próbaüzemben járó belorusz, asztraveci atomreaktor kapcsán. Amelyben történtek és történnek meghibásodások, hibák, leállások. Mérnöki szemmel ez nem elfogadhatatlan eseménysor, minthogy egy nagy műszaki berendezés üzemelési átadása előtt éppen ezért szükséges és elengedhetetlen a próbaüzem. A belorusz reaktornál például leégtek mérőműszerek transzformátorai (mellékesen, olasz gyártmányok), azóta pótolták őket. Messzemenően nem az én dolgom, hogy magyarázatokat adjak, de azért érdemes néhány adatot figyelembe venni, mielőtt általános, sőt katasztrofális bajról nyilatkoznánk, mint ahogy teszik ezt most egyes, legtöbbször messzemenően nem szakember újságírók és politikusok. Egy ilyen energetikai berendezés, mint az említett reaktor, igen bonyolult szerkezet. Ez például 285 ezer egységből áll. Ezeket egyenként és együttesen is tesztelni kell, és az eredmények kiértékelése után megfelelő intézkedéseket, ha szükséges, cseréket kell végrehajtani. Kimondhatjuk, szinte bizonyos, hogy lesznek még meghibásodások a további vizsgálatok, működtetések során, amelyeket rendre kijavítanak majd a próbaüzemet és az üzembe helyezést végző szakemberek. (E cikk megírása óta jött a hír, hogy június 10-én üzembe helyezték a belorusz atomerőműnek ezt az új blokkját.)

Beszéljünk a lényegről!

Mindezek azonban voltaképpen mellékes dolgok. A lényeg sokkal egyszerűbben és mondhatni, drámaibban fogalmazható meg. A lényeg pedig az, hogy lesz-e elegendő és folyamatosan, megbízhatóan elvárható villamosenergia-ellátásunk? Lesz-e holnap is, lesz-e húsz év múlva, sőt azután is? Lesz-e akkor is, ha hirtelen különleges időjárás támad ránk? Lesz-e akkor is, amikor hetek óta nem fúj a szél, vagy legfeljebb alig-alig? Avagy ellenkezőleg, amikor olyan téli viharok jönnek, hogy miattuk sorra le kell állítani a szélrotorokat, ráadásul elfedődnek hóval, esetleg földdel a napelemek? Vagy amikor a napot már igencsak hosszú ideje vastag felhők borítják? Akkor is, amikorra már megszabadultunk a mostanság elátkozott, a légkört rongáló, ám egyébként jelentős mennyiségű villamos energiát folyamatosan biztosító szénerőművektől?

Merthogy életünk a civilizált, fejlett világban (mi több, még a fejletlenebben is) minden irányban és minden pillanatban a villamosenergia-ellátástól függ. Az egyéneké, családoké, közösségeké éppúgy, mint az ipari termelésé, a mezőgazdaságé, főleg a nagyüzemié, a közlekedésé, a humán szolgáltatásoké, a kommunikációé. Igen, és csakis a folyamatos, egyenletes, megbízható villany-szolgáltatástól.

Kiszámoltam néhány éve egy betegség utáni hosszú lábadozás unalmában, hogy egy olyan átlagos polgári családban, mint a mienk, mintegy kilencven villamos eszköz van, az egy-két wattostól a több kilowattosig. Azóta ez a mennyiség még nőtt a szép számú új, digitális és egyéb eszközzel bővülve. Ha kimarad az ellátás, főleg, ha hosszabb az elsötétülés, akkor nincs világítás, de fűtés sem, internet sem, és hamarosan lemerülnek, használhatatlanná válnak, mert nem tölthetők az akkumulátoros készülékek, felmelegednek a hűtők. Az iparban pedig leállnak a robotok, a mezőgazdaságban nem lehet fejni a teheneket, kimaradnak a létfontosságú hűtőrendszerek. A kórházak műtőinek működtetéséhez még ideig-óráig mennek az aggregátorok, de ha hosszas az igény, elfogy a fűtőanyaguk. Leállnak a gépkocsik is, főleg az elektromos hajtásúak, de a benzinesek is egy idő után, mert a töltőállomásokon az üzemanyagot felhozó szivattyúk sem működnek.

Ez az apokaliptikus állapot nem holmi fikció, mert megtörtént, lényegében a napokban. Méghozzá a világ legfejlettebb országában, annak is a legdélibb államában. Texasban. A térséget több napon keresztül viharos hóesés borította el. Tragikus kimeneteleként néhány tucatnyi halott és napokon keresztül didergő, rettegő, kényelemhez szokott texasi polgár tapasztalta meg a „nagy átállás” következményeit. Hiszen diadalmas haladást jelentett, hogy Texasban immár a villamosenergia 42 százalékát szélrotorok adják, ami azt jelenti, hogy 2010 óta, tehát lényegében egy évtized alatt a részesedésük megháromszorozódott, miközben az elátkozott szénerőművek részesedése a korábbi 50-ről 18 százalékra apadt. Csakhogy! A tartós, többnapos viharos és rengeteg hóval járó időjárás során a szélrotorok lapátjai befagytak, le kellett állítani őket, hozzá a naperőművek sem termeltek, mert a kollektorokat belepte a vastag hó. Ilyenkor jól jön az import, ami egyébként hazánkban mintegy a harmadát (néha többet is) adja a villamosenergia-ellátásunknak. Csakhogy a büszke texasiak hálózata független, nincs összekötve a többi államéval. Ráadásul a különlegesen zord időjárásban az olaj- és gázkitermelés is akadozott.

Ilyenkor jól jön az atomerőmű, amelyet nem befolyásol a viharos hóesés vagy a tartósan borult égbolt. És amellett, nagyon fontos tényezőként, a zöldek által képviselt alapvető követelménynek, a légkör védelmének is megfelel, „tisztának” számít, mert nem bocsát ki károsító gázokat és mikrorészecskéket.

És ezzel a megállapítással furakodik be a tőlem lehetőleg távol tartott politika, méghozzá az aktuális hazai politika. Mert a most – örvendetes módon – egységes fellépésű ellenzékünk gyakorlatilag unisono elítéli az atomenergia további alkalmazását, a valóban sötét születési, vagyis megállapodási-szerződési körülmények között megrendelt új reaktorok megépítését. „Nem kell atom” – ez a jelszó. Márpedig a régi reaktoraink életideje, a húszéves meghosszabbítással is néhány éven belül lejár. És van egy másik, nagyon is valós jelenség, az, hogy egy új reaktor építése a szállító vállalatok ígéretei szerint hat-hét év, a valóságban azonban szinte mindig több egy-két, sőt több évvel. Felvetődik tehát a nagy kérdés: ha nincs átfedés a még működő és az új reaktorok termelése között, akkor miből lesz áramunk? Hangsúlyozva: folyamatos, megbízható ellátásunk? Jelenleg az atomerőmű a hazai ellátás mintegy felét adja. Ha ez elmaradna, akár átmenetileg és részben is, mivel pótoljuk? Importból? Lehetséges, hiszen már most is ellátásunk harmadát, időnként még többet importból biztosítjuk. Csakhogy az import mindenképpen kényes ügy, mert nyilvánvalóan erős függést jelent külső szállítóktól. Gondok keletkezhetnek, ha az importigény meg is nőhet, vagy ha az importőr nem tudja biztosítani a teljes igény ellátását, mert például náluk is sorra le kellett állítani a klímát fenyegető, de egyébként a folyamatos ellátásban alapvetőnek számító szénerőműveket.

Hogyan legyen?

Ha győz jövőre az ellenzék, és meghirdetett elképzeléséhez híven lemondja a reaktorok megrendelését, mi lesz azután? Kezdjük azzal, hogy egy nagy szerződés egyoldalú felmondása nyilvánvalóan igen jelentős kötbérekkel jár. Itt áll a szemünk előtt a bolgár példa, ahol a kormány néhány éve lemondta a belenei reaktor építését, mert nem tudtak megegyezni a szállító orosz féllel, alapvetően finanszírozási kérdésekben. Az Atomsztrojexport kártérítést követelt, amit nemzetközi bíróság meg is ítélt neki. Nem csekély összeget: egymilliárd eurót. Ám most fordult a kocka, mert a bolgárok mégis építenek új reaktort, csak éppen másik helyszínen, ezúttal Kozlodujban. És nyilván boldog végkifejlet a bolgár adófizetők számára, hogy az építő orosz cég most beszámítja a büntetést az építési költségekbe.

A legfőbb tanulság tehát: akármilyen politikai indíttatású kormány is vezesse az országot, egyik legfőbb, alapvető feladata kell legyen a villamosenergia-ellátás folyamatos, megbízható biztosítása. Nem mellékes körülményként egyúttal olyan termelő forrásokból, amelyek biztosítják a környezetünk, benne a légkör megóvását. E követelménynek hasznos megvalósítói a megújuló forrásokkal működő villamostermelők, hazánkban elsősorban a napenergia, kisebb mértékben a szélenergia és a földhő, valamint a nem teljesen tisztának számító bioenergia és a hulladékok energetikai hasznosítása. Tömeges, folyamatos ellátásra azonban alapvetően az atomenergia alkalmas, kiegészítve a földgáz- és olajerőművekkel.

Mindezek alapján a hosszú távú igényeket és lehetőségeket is figyelembe véve rendkívül káros, ha a most egységesedő ellenzék fontos megszólalói, vezető politikusai, sőt maguk a vezetői is céljaik között az atomenergia-ellenességet jelölik meg, hirdetve, hogy ha hatalomra kerülnek, lemondanak a folytatást (és nem bővítést!) jelentő, két új reaktor megépíttetéséről.
Epilógus és megismételt intelem: Reménykedem, és feltétlenül javasolom, hogy az ellenzéki vezető személyiségek belássák, lesz teendőjük bőven, merthogy hosszú sora van nálunk – sajnos! – a megoldandó, méghozzá sürgetően megoldandó problémáknak, a rendszerszintű reformoknak. Csak felsorolásszerűen és messzemenően nem is végső teljességgel: az oktatás, immár minden szintje, az egészségügy, a szegénység enyhítése, a szegregációs helyzetek feloldása, a „zöld” problémák sora, a társadalmi-korrupciós bűnök feltárása és megfelelő elrendezése. Nagy baj lenne, ha – feleslegesen – az egyébként nem válságos villamosenergia-ellátásunkat is mesterségesen e nagy horderejű problémák közé vennék be, oly módon akár, hogy lemondanak az új reaktorok megépítéséről, egyúttal komoly nemzetközi kereskedelmi ütközéseket is generálva.

E sorok írója elkötelezett baloldali ember, aki mérnökként rendkívül fontosnak tekinti, hogy intelmeit megértsék, hasznosítsák az ifjabb nemzedékek, hiszen életük, jólétük elválaszthatatlan, nélkülözhetetlen alapja a folyamatos, megbízható villamosenergia-ellátás. Ezzel pedig nyilvánvalóan és tökéletesen tisztában kell lenniük hazánk politikusainak – ellenzékben és hatalmon egyaránt.