Kácsor Zsolt: Az egyiptomi csodasör

SÖRTÁRCÁK X.

Egyiptomról az embernek elsősorban nem a sör szokott eszébe jutni – kivéve persze, ha az embert Komoróczy Gézának hívják, és a hebraisztika, az asszirológia, az ókori Közel-Kelet történetének nemzetközi hírű professzoraként meglehetősen tisztában van a több ezer évvel ezelőtti folyami kultúrák életmódbeli sajátosságaival, azon belül a korabeli sörfőzés rejtelmeivel, annál is inkább, mert ő maga fordított olyan hálaadó énekeket, amelyek a sör istennőjéhez íródtak: sumer nyelven. (Tessék rákeresni a gugliban, megéri.)

A másik, akinek a sörről Egyiptom jut az eszébe, az e sorok írója, szerénységem, aki Komoróczy professzorhoz semmilyen nem tekintetben nem érek föl, ellenben tanúja voltam a híres egyiptomi varázslók egyik mutatványának, amitől azóta is csodálat tölti el lelkemet – de nem a varázslók, hanem az emberi tudat kiszámíthatatlan és rejtelmes működése iránt.

Éppen harminc évvel ezelőtt történt, hogy nyertem az Élet és Irodalom meg a Soros Alapítvány közös országos riportversenyén, és az első helyezés akkoriban számomra horribilis összeggel járt: 50 ezer forinttal. Ennyi pénzből akkor használt kocsit lehetett venni (amikor másodszor nyertem a riportversenyen, akkor vettem is), az első nyereményből azonban elrepültem két barátommal tíz napra Egyiptomba.

Nem a legszerencsésebb módon választottuk meg az időpontot: 1991 augusztusa volt, rettentő hőség idehaza, és ennél is iszonyatosabb, pokoli forróság ott. Ettől függetlenül életre szóló élmény volt: először ültem utasszállító repülőn, először láttam a Vörös-tengert, először tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor már reggel 8-kor hőlégkalapáccsá válik az égbolt, majd lesújt a koponyára és ott is marad egész nap. Budapestről Kairóba repültünk, onnan pár nap múlva lementünk egy éjszakai vonattal Luxorba, majd Luxorból néhány nap után helyközi busszal szeltük át a sivatagot, hogy eljussunk Hurghadába.

Az említett csoda a Kairó-Luxor között közlekedő, éjszakai vonatúton történt – jegyzem meg, először ültem olyan vonaton, amely nem a magyar ipari vagonokhoz hasonlított, hanem valódi személyszállító tömegközlekedési eszközre, minek folytán oly kényelmes volt, mint az álom. Hatalmas, süppedős fotelekben ültünk és a tévét bámultuk – igen, a mubaraki diktatúra már harminc éve ilyesmivel kényeztette az utazóközönséget. S közben jött a pincér. Én kólát kértem, a két barátom azonban sört rendelt, mert arra a kérdésre, hogy van-e sör, a pincér méltóságteljesen és kissé sértetten bólintott, amivel tán a megbántottságát fejezte ki – hogyan is feltételeztük, hogy nincsen ezen a vonaton sör?

Hát úgy, hogy akkoriban Kairóban is csak a nyugati turisták által elözönlött szállodák bárjában lehetett alkoholhoz jutni, meg egy titokzatos kereskedőnél, akit a helyiek úgy hívtak, hogy „a Görög”. Róla az első nap tudomást szereztünk, ugyanis arra a kérdésünkre, hogy hol jutunk Kairóban sörhöz, a taxisoktól kezdve a szállodaportásokig mindenki azt válaszolta: „a Görögnél”, arra a kérdésünkre pedig, hogy hol is találjuk „a Görögöt”, az volt az értetlenkedő válasz: „méghogy hol, hát a boltjában, a Görög utcájában”. Igen, „a Göröghöz” kellett elmennünk, de söröket ő sem tartott, csak vodkát, ami csempészáru volt, titokban adta-vette. Egy hetet töltöttünk Kairóban, a két barátom egy hétig nem ivott sört, csak vodkát, ami sörivó embernél: pokoli kín (azóta tudom).

Úgyhogy a vonaton óriási öröm szállta meg a lelküket. Van sör! Végre! Méghozzá a legjobb helyen, a vonaton! Rendeltek tehát egy-egy üveggel, és bizony, a rendelés megjött, és: sör volt! Meglehetősen drága volt, ellenben jéghideg. És sör! A luxori vonaton! Nem emlékszem a márkájára, de arra igen, hogy miután az első üveggel megitták, a barátaim kissé berúgtak.

– Ez erős sör – néztek egymásra bódultan, majd kértek még egy üveggel.

Attól még jobban berúgtak. Ha ismerték volna, tán azt a sumer söristennőhöz írott, több ezer éves dalt is eléneklik, amit Komoróczy professzor eképpen magyarított: "Iszom a sört, szívem mámorban fürdik, / iszom a szeszt, kedvem fellobban, / vidám a májam már, boldog a szívem, / szívemet bódító érzés tölti el, / és ujjongó májam előtt a királynő leple meglebben – / Innin kedve immár megjött, az ég úrnőjének kedve immár megjött”.

Igen, a szívünk mámorban fürdik, isszuk a szeszt, kedvünk fellobban, vidám a májunk már, boldog a szívünk – ezt üzente a két sörtől berúgott barátaim tekintete. Bizakodók voltak, és a szívük megtelt reménnyel, igen, ezt tette velük Innin, az ég úrnője. Csoda történt, valóságos csoda, amikor ugyanis a két barátom a harmadik üveg sört óhajtotta megrendelni, mélyen elgondolkodtatta őket a pincér azon megjegyzése, hogy a turisták, lám, még az alkoholmentes sört is mennyire kedvelik, ő maga eddig ezt nem gondolta volna.

– Alkoholmentes? – néztek rá barátaim a pincérre, aki bólintott:

– Persze, hogy az. Mi itt nem szolgálunk fel alkoholt.

Barátaim eltűnődtek, és csöndben voltak az út hátralévő részében, sőt, el is aludtak – és később esküdtek rá, hogy másnaposan ébredtek. Pedig a harmadik üveg csodasörről lemondtak.