Még a legelvakultabbak sem állíthatják, hogy a magyar történelem fényes győzelmek sorozata lett volna. Sokszor álltunk a vesztes oldalra rossz politikai döntések vagy hatalmi gőg miatt. A győztesnek hazudott politikát nagy kiábrándulás követte. A kollektív lelkiismeretvizsgálat, az okok őszinte feltárása, az előremutató katarzis azonban elmaradt, mindig találtunk egy ellenséget, akire rá lehetett fogni a balsorsot.
Mostanság folyamatos győzelmi mámorban élünk. Legalábbis ezt hallhatjuk újra meg újra, valójában azonban, ha csak az utóbbi néhány év Európai Unióval kapcsolatos magyar döntéseit vesszük alapul, megállapíthatjuk: rendre a vesztes oldalára álltunk.
2014-ben két uniós kormányfő ellenezte, hogy Jean-Claude Junckert tegyék meg az Európai Bizottság elnökének, David Cameron akkori brit miniszterelnök és Orbán Viktor. Junckert azonban megválasztották, így sikerült is megalapoznunk a jó viszonyt: ő „Helló, diktátor"-ral köszöntötte a magyar kormányfőt.
Öt évvel később, amikor Ursula von der Leyent választották meg a Bizottság élére, miniszterelnökünk győztesként ünnepelte magát, mert Emmanuel Macronnal együtt felrúgták a csúcsjelölti rendszert, így megakadályozták, hogy az Európai Néppárt listavezetője, a magyar kormányt oly sokszor bíráló Manfred Weber kerüljön a brüsszeli testület élére. Az igen mérsékelt Von der Leyen sokáig feltűnően óvatosan lépett fel a renitens közép-európaiakkal szemben, de a homofób magyar törvény elfogadása után olyan keményen bírálta kabinetünket, amilyenre politikai pályafutása alatt nem is volt példa. Így a magyar kormány és a bizottsági elnök közötti szimbiózis véget is ért.
Ezt követően külföldön is feltűnést keltett, hogy a magyar kormányfő a német-magyar Eb-mérkőzés helyett Giorgia Melonival, az olasz jobboldali populista Olasz Testvérek vezetőjével találkozott, aki egyúttal az egyik legjobboldalibb európai pártcsalád, az Európai Konzervatívok és Reformerek elnöke. Olyan politikusról van szó, akinek a pártja ugyan valóban felfelé araszol az olasz közvélemény-kutatásokban, mégsincs nagy esély arra, hogy ő legyen a következő olasz miniszterelnök - részben az olasz jobboldali radikálisok közötti rivalizálás miatt, részben pedig azért, mert Mario Draghi miniszterelnöksége nyomán az olaszok kezdik visszanyerni a demokráciába és az EU-ba vetett bizalmukat.
Ismét sikerült tehát a vesztes oldalra állni: mi azt a populizmust tartjuk követendő útnak, ami remélhetőleg sosem válik uralkodóvá az EU-ban.
De ami különösen feltűnő: Meloni mérsékeltnek tűnt a magyar kormányfőhöz képest, éppen amiatt utazott Brüsszelbe, hogy az uniós vezetőknek a kompromisszumkészségét hangoztassa. Mind több európai populista párt mozdul el a centrum felé, belátva, az unióellenes politikának nincs jövője.
Az EU-csúcs is igazolta: a magyar kormány mindinkább magára marad. Szövetségeseire (Szlovénia, Lengyelország) egyre kevésbé számíthat. Nem látjuk, mi lesz ennek a vége, de sajnos a múlt tapasztalata azt mutatja: a társadalom nagy részét is magával ránthatja az önsorsrontó politika.