Vicc 1945-ből: - Igaz, hogy te is partizán voltál? - Nem. De már intézik…
A jelek szerint Orbán Viktor „intézi” már saját hősi legendáját. Pár hete jelentette ki: „Európa utolsó, még élő szabadságharcosai voltunk, és ma is azok vagyunk”. Néhány hónapja egy külföldi lapnak adott interjúban utcai harcosként mutatkozott be. Egyik minisztere – név említése nélkül – a „rendszerváltás hőseit” emlegette.
Namármost, a többesszám használata ködösíti, kik Európa utolsó, máig élő szabadságharcosai, mikor kezdték a szabharcot és pontosan ki ellen harcoltak, és mihez, kihez képest utolsók. Gyanítom, nem 1848/49-re célzott, mert akkor, egy kicsit lekerekítve ugyan, a magyarok nagy többsége harcolt a szabadságért. Az eredmény ismert. Utolsónak mégsem nevezném őseinket, mert Európában azóta lezajlott néhány tucat háború, jó néhány európai nemzet részvételével. 1956-ot a hivatalos minősítés forradalomnak és szabadságharcnak nevezi, és lehet éppenséggel annak is hívni, bár esetünkben a kevesebb több lett volna. És utolsó élők bár vagyunk még néhányan - sajnos egyre kevesebben -, de barátaim, hajdani bajtársaim közül egyet sem ismerek, aki saját magát leszabadságharcosozná! Félve említem, hogy egyedül sem voltunk: előttünk kelet-németek, velünk együtt lengyelek, valamivel később csehek is harcoltak a szabadságukért - és a miénkért.
Maradna 1989/90 és a rendszerváltás, ami nem volt semmi. Rendszerváltók a demokratikus ellenzéktől a Duna körig és azon túl is sokan voltak, derék, bátor emberek és asszonyok. De nem hiszem, hogy a még élők - hadd ne soroljak neveket! - a hős címre igényt tartanának. A halottak még kevésbé.
Félreértéseket és félremagyarázásokat megelőzendő rögzítsük azt is, hogy a Brüsszellel, azaz az Európai Unióval szabadságharcot mímelő miniszterelnök semmiféle esemény – például a rendszerváltás – során nem vívott semmiféle szabadságharcot, utcai harcot sem. Volt szerepe, de meglehetősen szerény. Gimnáziumi KISZ titkárként vívott szabadságharcáról eddig nem kerültek elő adatok. Bibó kollégistaként, az alakuló Fidesz egyik aktivistájaként két alkalommal behívták (nem vitték) a rendőrségre, ahol „barátságtalanul elbeszélgettek” vele, majd szabadon távozott.
Marad, de még mennyire marad, a Nagy Imre és társai temetésén mondott beszéde. Erről általában azt emlegetik, hogy elsőként követelte a szovjet csapatok kivonását. Tény, hogy követelte, kockázatot vállalt. Tény az is, hogy bátran döngette… a nyitott kaput. A szovjet csapatok (részleges) távozásáról szóló egyezményt június 16. előtt három hónappal aláírták és a kivonás már folyt. A kockázatot mellesleg a szervezők, az ötvenhatosokból álló Történelmi Igazságtevő Bizottság tagjai nevében vállalta, akik arra kérték, ne említse a csapatkivonást. Következmény nem volt.
A szélsőjobboldalon kedvelt képzet a lakosságcseréről ugyan nem következett be, de a történelem átírásához szükséges hőscsere elkezdődött. 1956 látható jelképei, mint Nagy Imre szobra, a Forradalom lángja eltűntek a Kossuth térről, az 56-ot kutató intézetet felszámolták - Orbán
elérkezettnek tartja az időt, hogy végrehajtsa a hős cserét. A tényleges szabadságharcot felváltja az EU-val folytatott kekeckedés, a hajdani megszállót legjobb baráttá alakítják, az országot szakadékba vezető kormányzó immár „kivételes államférfi”. Magyarország 1956-ban visszaszerzett becsületét eltékozolták, a hárommillió koldus országát újratermelték.
Mi maradt az életük végéhez közeledő, cselekvésre már alkalmatlan, de józan eszüket még őrző tanúknak? Józan szavakkal beszélni, ordítani, ha kell, utolsó lélegzetükig.