A külpolitikai újságírás valaha igen megbecsült része volt a szakmának. De! Pályám első évtizedében többször figyelmeztettek: vigyázzak valamilyen témával, mert az „áthallásos”. Épp ésszel gondolhatnánk, maga a kifejezés is értelmetlenné, mióta az ország felszabadította magát. Vagy mégsem? Itt most két mai áthallásos esetről írok. Két olyan országról, amelyeket egy-egy toxikus vezér süllyesztett veszélyes politikai állapotokba. A megoldhatatlannak látszó helyzetben a politikai elitek képesek voltak önmérsékletre, hogy kivigyék államukat a csődből.
Itt van elsőként Izrael, ahol nemrég alakult új kormány. A közel-keleti ország szinte mindenben különbözik tőlünk, de azért vannak érdekes egybeesések. Például az, hogy az ottani társadalomban az utóbbi három évtizedben tapasztalható volt egy erős konzervatív-nacionalista fordulat és vallásos reneszánsz. A társadalom polarizálódott, de a többség a jobboldal felé fordult, mert onnan remélt biztonságot. A jobboldalnak lett egy alkalmas vezéralakja, Benjamin Netanjahu személyében. A politikusnak sikerült a korábban jobboldali liberális Likud pártot vezérelvű fanatikus táború erővé alakítania. Netanjahu a hatalom opportunistájaként volt évtizedeken át sikeres vezető. Bárkivel koalíciót kötött, bárkit elárult és ellökött, ha a hatalmáról volt szó. A hozzá eszmeileg közelálló jobboldaliakat is. Végül egy tarka-barka koalíció váltotta le. Ezt Jair Lapid, egy centrista politikus szervezte meg, aki a miniszterelnökséget felajánlotta a nacionalista-jobboldali Naftali Bennettnek. A koalíciónak egy konzervatív arab párt biztosítja az egyfős többséget. Ki tudja meddig tart ki ez a törékeny többség, amelyben ennyi régi meghitt ellenség, ráadásul jó pár életnagyságnál nagyobb ego kapott helyet. Egyelőre erősen összetartja őket Netanjahu személye. Fel kellett ismerniük, hogy ahol felbukkannak a hozzá hasonló vezérek, ott megkezdődik a demokratikus intézmények felszámolása. Netanjahu is ezt tette, amikor költségvetés nélkül kormányzott, vagy pártemberekre cserélte le az államigazgatási szakembereket. A Likud vezére által űzött politikai csalárdság lebontotta az intézményekbe és demokratikus pártokba vetett hitet.
Netanjahu politikája azért lehetett sikeres, mert felismerte: a társadalomnak van egy szép nagy darabja, amely a biztonságot többre értékeli a szabadságnál, s amelyet meg lehet környékezni a nemzeti kizárólagosság eszméivel. Az izraeli jobboldali vezér kisajátította a korábban független közmédiát és dúsgazdag támogatói segítségével hozott létre magának ingyenes propagandalapot. De ez nem volt elég, meg akarta vásárolni az ország vezető független hírlapját és online újságját is. Ez most az ügyészség korrupciós vádjai között szerepel. Netanjahu ugyan mindig a jobboldalon szerepelt, a jobboldaliságot családi örökségként kapta, de soha nem volt bigott. A hatalomért feladta tegnapi elveit, bárkivel szövetségre lépett, s bárkit elárult, ha azt látta kedvezőnek. Az ellenében alakult kabinetben alig van olyan párt, amely ne lett volna partner valamely korábbi Netanjahu-kormányban, s amelyet ne lökött volna ki, ne szegte volna meg a nyilvánosan tett ígéretét. A hatalomvágy, a vezérelv érvényesítése, a végletes opportunizmus, a politikai erkölcs hiánya együtt járnak. Érdekes módon ezek az árulások nem rendítik meg az elkötelezett politikai rajongótábort.
A megalázott és becsapott egykori politikai harcostársak, partnerek viszont veszélyes ellenfelekké váltak és megbuktatták. Mulatságos, hogy Netanjahu, aki korábban már összebútorozott szinte mindenkivel ebből a társaságból, azzal támadta őket, hogy nincs bennük semmi közös. A másik vádja az volt, hogy elárulták az országot, mivel egy arab pártot is bevontak a kormányszövetsége. Pedig előzőleg ő maga dicsérte a pártot vezető politikust, s próbálta koalíciós partnerei közé csábítani.
Bulgária a másik példa. Közelebb van a térképen, de a magyar nyilvánosságban Izraelnél jóval ritkábban szerepel. Politikai életéről pedig szinte soha nem írnak a hazai lapok. Bulgáriában hamarosan újból parlamenti választás lesz. Az előző választást a gyakorlatilag tíz éve folyamatosan kormányzó jobbközép párt, a GERB (Polgárok az Európai Bulgáriáért) nyerte. Azaz első lett, de többséget nem szerzett, s egyetlen párt sem volt a megválasztott nemzetgyűlésben, amely hajlandó lett volna koalícióra lépni vele. Ez is vezérpárt, élén a mozgalmas életrajzú Bojko Boriszovval, aki a kommunista korban tűzoltó, majd rendőrtiszt volt, a rendszerváltás után biztonsági vállalkozást indított, s testőre lett Zsivkov egykori pártfőtitkárnak, majd az ezredfordulón hazai politikai karriert indító II. Szimeon egykori gyermekcárnak.
A volt cár választást nyert, miniszterelnökséget vállalt és Boriszovot elindította a politikai karrier útján. A különös karriert befutó egykori harcművész valódi politikai tehetségnek bizonyult. Belügyminisztériumi főtitkárként ismerte fel a média jelentőségét. Megjelent minden bűneset színhelyén, nyilatkozott valamennyi reggeli tévéműsorban. A bolgárok sokasága hamarosan azt látta benne, amit ez a kép sugárzott: erős férfi, aki legyőzi a bűnt. És ez nem akármi egy olyan országban, ahol egyszerre volt jelen a rendszerszintű politikai korrupció és az utcákat a bűnbandák uralták. Gyakoriak voltak a gyilkos leszámolások. Boriszov gyorsan felépítette magát politikusként, indult a szófiai polgármesteri posztért és nyert. Pártot alapított, jobbközép, Nyugat-barát árnyalatút. Ez is bejött, mert a rendszerváltó jobboldal már elkopott a posztkommunista szocialistákkal folytatott harcban, a volt cár mozgalma pedig szétesett. Boriszov felismerte: országában a polgárok nagy része politikai megváltót keres. Olyan személyiséget, aki kivezeti a balkániság, a szegénység, a perifériás lét állapotából. Messiás kell nektek? Itt vagyok én, válaszolta, s a társadalom rábólintott. Boriszov tíz évig volt – megszakításokkal – hatalmon. Az ígéretekből nem valósult meg semmi: Bulgária ugyanott van, ahol akkor volt, amikor megszerezte a hatalmat, a legszegényebb uniós ország, ahol a legmagasabb a korrupció szintje.
Joviális falufőnökként vezette az államot. Mindent megígért a Nyugatnak, s semmit sem teljesített. Azonban nem folytatott szabadságharcot Brüsszel ellen – így békén hagyták. Más EU-s autokratákhoz hasonlóan ő is az uniós pénzekből építette romlott politikai hatalmát. Sok-sok botrány kísérte kormányzását, de eddig mindent megúszott, egyebek között azért, mert van egy legfőbb ügyésze, aki egyetlen korrupciós ügyet sem vizsgált a kormány környezetében, de mindent megtett az ellenzék ellenében.
Boriszov bukása az idei választásokon hasonlít ahhoz, ahogy Netanjahu uralmának vége lett. Sokféle hazai politikai erő fogott össze ellene. A korrupció hatalma annyira nyilvánvaló volt, hogy utcára vitte az embereket, akik azt követelték: Gengszterek kifelé! A tüntetések nem söpörték el a rendszert, Boriszov pártja a tavaszi választáson a legtöbb szavazatot kapta. Ez is elgondolkoztató: miért akarják megtartani a korrupt, élősködő hatalmat a kihasználtak és a minimálbéren élők? Bulgáriában is vannak, akik elhiszik, hogy "Bojko bátya" védi meg őket a migránsoktól, a vallástalanoktól és a genderideológiától. Boriszovval senki nem akart koalíciót kötni, s az elnök új választást írt ki július 11-re.
Bulgária tíz éve próbál bekerülni a Schengen-zónába. Ez azért sem sikerülhetett, mert a zóna más tagállamai rámutattak: megvásárolható határőrizeti tisztviselők, könnyen megszerezhető útlevelek teszik kétessé az államot. Így nem lehet rájuk bízni az unió területének a biztonságát. Ezzel együtt Brüsszel keveset tett azért, hogy a jogállamisági ígéreteket bevasalja a bolgár kormányokon. Washington hamarabb lépett, amikor bolgár oligarchákat és állami főtisztviselőket tett fel a korrupció miatt a globális Magnyitszkij-listára. Különös, hogy Boriszov kimaradt a névsorból, miközben ő volt a rendszer központi alakja. És még különösebb, hogy az EU intézményei miért nem álltak elő hasonló listával. A bolgár alkotmánynak van egy érdekes rendelkezése. Ha a parlamentben nem áll össze kormányzó többség több próbálkozásra sem, az államelnök feloszlathatja a nemzetgyűlést és kiírja az új választást. Amíg nem alakul új politikai többség, addig az államfő által kinevezett hivatalnokkormány viszi az ügyeket. Ez történt legutóbb is. És mivel a kinevezett szakemberek komolyan veszik a kormányzást, sorra hullanak ki a korrupciós ügyek csontvázai a minisztériumi szekrényekből. A hivatalnokkormánynak aligha van ideje arra, hogy minden korrupciós ügyet kibogozzon, amely Boriszov kormányzásának évtizede alatt keletkezett. De arra elég ez a pár hét is, hogy kiderüljön: lehetséges egy EU-tagországban, formailag megfelelve a brüsszeli követelményeknek, folyamatosan ellopni az ország és egyben az unió pénzét.
Feltételezem, hogy ezt egyre többen látják át, s a következő választáson már kevesebben szavaznak a jó "Bojko bátya" pártjára. Hogy aztán mi lesz, azt aligha képes bárki megjósolni.