A Balatonnál másképp csúszik a sör, ezt minden sörös tudja, még az is, aki nyaranta az északi parton helyi olaszrizlinget és szürkebarátot iszik fröccs formájában. Én is ilyen sörös vagyok: balatoni boros. Nyáron a Balatonnál nagyfröccsöt szeretek inni, pedig eléggé drága: Badacsonytomajban tavaly nyáron 450 forintért adták decijét, kicsit hőbörögtem is magamban, de tagadhatatlanul kiváló minőségű volt, ráadásul a következő helyen 550 forintért láttam a badacsonyi rizlingnek decijét, és akkor megnyugodtam: jól van, megint kerestem 100 forintot. Mivel Krúdy Gyula kedvence a zöld velteliniből készült fröccs volt, a Mester tiszteletére ittam egy veltelini fröccsöt is, de csak az volt benne a jó, hogy sokkal olcsóbban mérték, mint a rizlinget. Gondolom, a Mester is azért szerette, mert ez már akkor is az olcsóbb fajták közé tartozhatott, neki meg nem volt pénze, mert a honort mindig elitta. Jut eszembe, ha Krúdy úr néhány napig a Balatonnál időzött, szállásra nem költött: napközben a parton heverészett és női társaság után kutatott, éjjel meg a fövenyen aludt, arra a pár órára a puszta föld vagy egy pad is megtette – a Mester hajnal négytől már úgyis írt, a napi penzumból nem engedett.
Igen, ebből a felvezetőből már sejtheti a kedves olvasó, hogy a Balatonról jövök, igen, ott töltöttem pár napot és esténként söröztem. Bármennyire híres, ismert és népszerű sör volt valaha, nem, nem és nem Balatoni Világost ittam. Nem is kerestem, azt sem tudom, hogy kapható-e már megint, mert retró-hangulat ide, retró-hangulat oda, soha ne felejtsük el, hogy a Balatoni Világos igazából rettenetesen rossz sör volt. Az emlékek megszépítik a Balatoni Világos ízét és illatát, de ne higgyünk az emlékeinknek, azok becsapnak minket, pontosabban szólva mi magunk csapjuk be saját magunkat. A tudatunk ugyanis okos, sokkal okosabb saját magunknál: az agyunk tisztában van vele, hogy az emberi elme nem cipelheti magával a fiatalkorunkban megivott rossz sörök emlékét egy egész életen át. Az nem lehet, hogy a fiatalságunkra, boldogságunkra és reményeinkre évtizedekkel később csak egy meleg, erőtlen, sörszerű lötty emlékeztessen minket, az agyunk ebbe belebetegedne és idővel saját magunk ellen fordulna.
Amit a Balatonnál az elmúlt napokban ittam, az részint természetesen Pilsner Urquell volt, az én örök és nem múló szerelmem – de ittam továbbá Soproni Világost is csapolva, s ez utóbbiról azt kell mondjam: jó volt. Nem prémium minőség, de tisztességes sör, például a csapolt Arany Ászoknál nagyságrendekkel ihatóbb. Az olyan olcsóbb, rossz sörökkel, mint az Arany Ászok, többek között az a baj, hogy a habjuk nem tömött és nem vattacukor-keménységű, pedig a láger típusú világos söröknél a hab minősége elsőrendű fontosságú tényező. A sörnek a habja éppen olyan árulkodó, mint az embernek a szeme: mindent elmond a belső lényegről. Ha jól tudom, a sörhab minősége összefüggésben van a komlótartalommal, márpedig amelyik sörből a komlót kispórolják, s ipari adalékanyaggal pótolják, az a sör már a kinézetével is azt üzeni a sörösnek: ember, engem ne igyál meg, engem nem azért hoztak létre, hogy neked örömöt szerezzek, ember, hanem azért, hogy eladjanak belőlem minél többet és minél olcsóbban.
A helyet, ahol söröztem, Szántódnak hívják, s valamikor egybeépült Balatonföldvárral, úgyhogy könnyű összetéveszteni vele. Több mint tizenöt éve annak, hogy minden nyáron látogatást teszek ott egy baráti házaspárnál, s mindig megtapasztalom, hogy a magyarság a Balatonnál milyen szigorú szertartásrend szerint nyaral: sült hekket, sült keszeget és fokhagymás-sajtos-tejfölös lángost eszik napokon át. Ez a hármasság immár olyan mélységben meghatározza a helyi szubkultúra jellegét, olyannyira elválaszthatatlan a balatoni nyártól, hogy ezt a klasszikus triót érdemes volna lassan hungarikummá nyilvánítani. A hekk, a keszeg és a lángos a balatoni élővilág immár őshonosnak tekinthető, szerves része, s e hármasság természetesen el nem választható a csapolt sörtől, hiszen – mint tudjuk – a Balatonnál másképp csúszik a sör: megbocsátóbban és előzékenyebben, ugyanakkor gyorsabban és gátlástalanabbul.
Ül az ember a szántódi vízparton, a szemben lévő, zöld sörényű hegyeken jártatja a szemét, s mivel valahonnét északnyugat felől még a Badacsony is ideködlik messziről, az ember erősen belegondol abba, hogy ha most odaát, az északi parton ülne, akkor fehér nagyfröccsöt inna – nem csoda, hogy e szédítően derűs látvány hatására gyorsan és gátlástalanul lehúzza a korsó sörét, és már indul is sorba állni a következő korsó Soproni Világosért. Boldog az ember. És sorban állás közben eszébe jut, hogy ma még csak három lángost evett, úgyhogy rendel még egy lángost jó sok fokhagymával, aztán visszaül a boldog ember a vízpartra, s vele van hűséges barátja is, a sör, amely valószínűleg szintén boldog, de nem mutatja, mert a sör nem szokta illegetni magát, azt a bor szokta. A sör a maga egyszerű módján csak vár a sorára, és ha kisül az újabb lángos, akkor ennek velünk együtt örül. Tanulhatnánk tőle jó modort.
