A Figaro3 őrültség, de van benne rendszer. Vagy éppen nincs. De akkor is magával ragad a szertelen játékossága, vagány kísérletező kedve. Pontosan valami ilyesmire való az Eiffel Műhelyház, amit a pandémia miatt hivatalosan még mindig nem adtak át. Már a többedik „körben” próbaüzemben működik. Pár hete az egyik legtehetségesebb fiatal rendező, immár a Katona József Színház tagja, Tarnóczi Jakab Az úrhatnám polgár előadásában gyúrt össze operát, prózát, filmet, táncot, ironikusan nyelvet öltögető, virgonc produkcióban. Most Dömötör András veselkedett neki Beaumarchais Figaro-trilógiájának, amiből két mű, A sevillai borbély, a Figaro házassága, és a belőlük készült Rossini-, illetve Mozart-opera meglehetősen ismert. A bűnös anya, és az azt megzenésítő, az 1970-es években meghalt, francia zeneszerző, Darius Milhaud, finoman fogalmazva is, jóval kevésbé. Dömötör és Litkai Gergely egybe „passzírozta” a három alkotást, Bíró Bence dramaturgi segedelmével. Máthé Zsolt alaposan átírta az áriák szövegeit, maira „hangolva”, szleng szavakat is használva. Nem kellett valamennyi dal teljes szövegével bajlódnia, hiszen jó néhány el sem hangzik, vagy csak töredékesen szólal meg. Nekiveselkedik az énekes, aztán valami történik a színpadon, ami miatt belé szorul a szusz. Vagy éppen a „műsorvezető” pszichológusnő „leinti”, mintha ő lenne a karmester. Egy pszichológiai terápiás intézményben vagyunk ugyanis. Először, virtuális formában, kivetítve, a vezetőjét látjuk meg, Rudolf Péter személyében. Fölöttébb pikírt. Elregéli, hogy itt a mind divatosabb családállítás történik, annak érdekében, hogy megtalálják a traumákat, és gyógyíthatókká váljanak a be nem hegedt sebek. Első megközelítésként leginkább Almaviva gróf és felesége kései fiának, Léonnak vannak égető problémái. Ő amúgy a trilógia harmadik részében tűnik fel, de most igencsak előrukkol. Tarjányi Tamás adja igazságkereső hevülettel, és depresszióra való hajlammal. Sztankay Orsolya pszichológusnője prózában vezeti a terápiát. Megszakítja vagy éppen elindítja a jeleneteket. Állandóan figyel. Olykor értelmez, magyaráz. Külső szem. Időnként csak a mimikájáról, gesztusairól olvasható le, mit gondol, de máskor az arca is rezzenéstelen, ilyenkor objektív szemlélőnek tűnik. Egy zaklatott családi élet szemlélőjének, ami a zaklatott világot tükrözi. Azt a XXI. századot, amiben temérdek a hazugság, az elhallgatás, az elfojtás, az átverés, a csalódottság, az idegbaj, melynek gyógyítására szinte nagyüzemi módon, „üzletágakat” lehet szervezni. Horváth Jenny díszlete ilyen menő, nyilván busás hasznot hozó, gyógykomplexumot mutat. Semmi komfortos nincs benne. Rideg célszerűséggel formatervezett, a bútorok aránytalanul nagyok, szürreálisan túlnőnek az embereken.
De ettől még fölöttébb játékos, humorral teli a produkció. Egybe gyúrja A sevillai borbély kicsattanó életörömét, napfényes, mediterrán derűjét, a Figaro házassága mély fájdalmával, végső, mindenen felülkerekedő megbocsátásával. Ami ebben az esetben azért sokkal fanyarabbra, sőt, szarkasztikusabban parodisztikusabbra sikerül, mint Mozartnál. Fodor Gabriella Rosina grófnőként megcsalatásában lélekbe markoló elkeseredettséggel énekel. Cser Krisztián Figaróként úgy vágja le szünet előtt az áriáját, hogy közben fekvőtámaszokat csinál, terpeszben áll, azt imitálja, mintha katona lenne. Feszes díszlépésben közlekedik, miközben árad a hangja, és egyáltalán nem bicsaklik meg. Szűnni nem akaró vastaps, ováció a jutalma. Felforrósodik a hangulat.
Csavaros elméjű, fantáziadús ötletek halmozódnak egymásra, amiket általában az énekesek és a közönség egyaránt élveznek, de túlzottan el is nyújtják a produkciót, aminek egyik fő erénye a játékosság, a "most mindent ki lehet próbálni" mámora. Érződik, hogy mindenki bedob apait, anyait. A nézőtér valamennyi pontjáról látható a zenekar, így az is, hogy időnként a muzsikusoknak is fülig ér a szájuk, olykor vissza kell fogniuk magukat, hogy ne nevessenek. Lenyűgöző az összmunka. Nagy Fruzsina egyik parádés, iszonytatóan aránytalan, kaján jelmeze önmagában is humorforrás. Szegedi Csaba Almaviva grófja megéri a pénzét, nagy hóhányó nőcsábász, attól, hogy pórul jár, egyáltalán nem biztos, hogy felhagy üzelmeivel. Szemere Zita Susanna, Figaro talpraesett, minden csínyben benne lévő menyasszonya. Kálnay Zsófia Cherubino, a grófnéba, egyáltalán a női nembe belehabarodó apród. Bartolo doktorként Cseh Antal, Florestine szerepében Süle Dalma szintén jókora elánnal vesznek részt a vagány, friss, üdén eleven produkcióban.
A Magyar Állami Operaház a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is bemutatót tartott. A színlap ugyancsak kísérletező, újító kedvű produkciót ígért, az operarendezés Tarantinojának titulált, katalán Calixto Bieito elképzelései szerint. Aki a Sevillában játszódó művet a Franco utáni Spanyolország vad és kegyetlen világába helyezi, legalábbis a „csábító” előzetes szerint. Mindezt csak 18 éven felülieknek ajánlják. Hű, mi lesz itt gondoltam. Aztán csak egy álmodern, lényegében hagyományos, ötletekben, eredeti elgondolásokban egyáltalán nem tobzódó, előadás lett. Egy Carmen produkciónak nemhogy perzselnie, hanem egyenesen égetnie kellene, olyan hőfokú kell, hogy legyen. Tombolnia kell benne a fellángoló, de hamar kihunyó szerelemnek, a gátakat nem ismerő szabadságvágynak, vérforralónak, lázba hozónak muszáj lennie. Nekem ez a rendezés ehelyett inkább kimódolt. Az elején például egy fiatalember rohan megalázottan, alsónadrágban, végkimerülésig a katonák körül, míg össze nem esik, meg nem hal. Soha nem derül ki mi a bűne, hogyan kerül Bizet operájába, de biztosan hú, de modern kifejezése a durván agresszív világnak. A második rész elején pucér férfi tűnik fel a színpad baloldalán, de, hogy ugyan mi végre, azt nem tudjuk meg, mert se előzménye, se következménye nincs a felbukkanásának, ha csak az nem, hogy ettől 18 éven felülieknek javasolt a produkció. Valódi autók színpadra hozatala is ódon újítás már, bár kétségtelen, hogy a csempészjelenetben helyük lehet.
Az énekesek igyekeznek állni a sarat. Szántó Andrea a címszerepben érzékien énekel. Brickner Szabolcs Don Joséként megmámorosodik tőle. Carmen pedig bevadul a délcegen merész torreádortól, akit Bretz Gábor alakít. Sáfár Orsolya Micaëlaként, reménytelen szerelmesként, Don Josét követi, mint az árnyék. A Kocsár Balázs vezényelte zenekar szépen szól. Alapjaiban tulajdonképpen minden rendben van. Csak az a lázas hevület, az az eredetiség, az a kifogyhatatlan, zabolázhatatlan játékkedv, az a magas hőfok hiányzik, ami annyira élvezetessé teszi a Figaro3 előadását. Ilyen szempontból a két produkció tűz és víz.
