Egy a jelszónk a béke! – harsogtuk az idestova háromnegyed évszázada tartott budapesti VIT-en (gyengébbek és fiatalabbak kedvéért: Világifjúsági találkozón) a DIVSZ (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség) indulóját. A béke jelszava persze nemcsak ebben a dalban köszönt vissza. Hiszen nem sokkal később azt is énekeltük, hogy „Megtanultuk mi már ezt a harcot, jelszavunk győzelem vagy halál…”, majd azt, hogy „A párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke…”
Ezért aztán abban, hogy csak egy(etlen) jelszónk (nem inkább: jelszavunk?) volna, én már akkor kételkedtem. Pedig milyen szépen hangzott az a Rákosi Mátyás által kiadott jelszó (vagy inkább óhaj?), hogy „hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján!” A baj ezzel csak az volt, hogy némelyek túlságosan is konkrétan értelmezték. A budapesti Katona József utca egyik házának falán saját szememmel láttam a főtitkári lózungot felpingálva azzal a bizonyos fokú helyhez kötöttséggel, hogy „Ez a ház nem rés, hanem erős bástya a béke frontján”. Ami nyilvánvalóan csak akkor lett volna helytálló, ha az újlipótvárosi utca páros oldalán, a szemben lévő házban már az imperialisták vertek volna tanyát és onnan lőnék, próbálnák kétségbeesetten elfoglalni az erős bástyát, ám az nem rés, és mint ilyen, keményen ellenszegül. Megjegyzem, ennek az erős bástya-háznak a falán azután az a felirat is olvasható volt egy táblán, hogy „Ezt a házat a lakók szocialista megőrzésre átvették”. A kor jeles publicistája, a néha a rosszmájúságot sem nélkülöző Fehér Klára ezt úgy fordította le hétköznapi nyelvre, hogy itt a lakók maguk vihetik le a szemetet. (Akkoriban ugyanis – megint csak fiatalabb olvasóimnak – a háztartási szemetet esténként a házmester vagy helyettese, a segéd-házfelügyelő, más néven viciné gyűjtötte össze és vitte le a földszinti tartályba.)
Mindamellett el kell ismernünk, hogy az „Egy a jelszónk a béke” viszonylag ütős jelszó volt, olyan, amilyennek egy jelszónak lennie kell. Még ennél is egyszerűbb és tömörebb lózungra hirtelenében csak külföldi példákat tudnék említeni. Például „Négy láb jó, két láb rossz” (Orwell: Állatfarm). Vagy: „Cuba si, yankee no” (Fidel Castro). Egy igazán hatásos jelszó ugyanis nem lehet olyan tekervényes, mint például az, hogy „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén”. (Ugye, mennyivel közérthetőbb és könnyebben világgá kiáltható volna az, hogy Soros, kuss!?)
Az átkos-korabeli jelszó-kultúra, mint sok minden más is, a Szovjetunióból gyűrűzött be hozzánk. Soha nem felejtem például, hogy a moszkvai Kutuzov sugárút 11. számú tízemeletes házának legfelső emelete fölött egy jókora transzparensen az volt olvasható, hogy „Vise znamja proletarszkogo internacionalizma!”, vagyis „Magasabbra a proletár internacionalizmus lobogóját!” Csakhogy a transzparenst közvetlenül a tetőszerkezet alatt feszítették ki, annál magasabbra már semmiképpen sem lehetett volna.
El kell viszont ismerni, hogy a jelszavak terén az oroszok fölöttébb következetesek voltak. A Kommunista Kiáltvány zárómondataként szereplő marxi-engelsi – tagadhatatlanul hatásos – jelszó, miszerint „Világ proletárjai, egyesüljetek!” nem csak a központi pártlap, a Pravda fejléce fölött hívta egyesülésre az olvasókat, hanem két kivétellel valamennyi szovjet újság – tehát a köztársasági, a megyei, a járási, az üzemi, az esti, az ifjúsági, a szakszervezeti, szakmai stb. lapok – címoldalán is olvasható volt. Sőt az Izvesztyija fejléce fölött a tizenöt szövetséges köztársaság nyelvén is elismételték ezt a jelszót, nehogy a szegény ukrán, grúz vagy üzbég olvasónak kétségei támadjanak a tekintetben, hogy mit jelent a „Proletariji vszeh sztran, szojegyinyajtyesz!” A két kivétel: a Pionyerszkaja Pravda, amely azzal a jelszóval került a gyermekek kezébe, hogy „A Lenin-Sztálin ügyéért vívott harcra álljatok készen!” (Később a Lenin-Sztálint érthető okokból azzal helyettesítették be, hogy „a Kommunista Párt ügyéért vívott harcra…”) És végül mégsem hívhatta egyesülésre a világ proletárjait az őket itt-ott már amúgy is egyesítő Vörös/Szovjet Hadsereg lapja, a Krasznaja Zvezda, ezért azzal a jelszóval jelent meg, hogy „A mi szovjet hazánkért!”
A jelszavak a Szovjetunióban szigorúan központosítva voltak, azokat sem kívánták a helyi szervekre bízni. Évente kétszer, május 1. és november 7. előtt valamennyi lapban közzétették a SZKP Központi Bizottságának az ünnep alkalmából kiadott jelszavait, amelyekben részletekbe menően felsorolták, hogy ki mindenki éljen és virágozzék, mi legyen köszöntve és üdvözölve, mi erősödjék. A felvonulók csak ezek közül válogathattak, hogy tábláikon mely jelszavak kapjanak helyet.
Ahhoz képest, hogy a Központi Bizottság által kifundált, az adott évre időszerűsített jelszavak rendszerint a nagy formátumú szovjet lapok egész első oldalát elfoglalták, mifelénk egy-egy ünnepre másfél-két tucat központi jelszóval is beérték, ami a Szabad Nép/Népszabadság címoldalának csak egy viszonylag kis részét foglalta el. De mindenesetre követtük az élenjáró példát. 1958. május elseje előtt például az MSZMP Központi Bizottsága a következő, nem feltétlenül megrázó jelszavakkal lepte meg dolgozó népünket: „1. Éljen május 1., a munkásnemzetköziség nagy ünnepe! 2. Éljen május 1., a nemzetközi proletariátus hazai seregszemléje!... 8. Éljen a forradalmi munkás-paraszt kormány!... 22. Le a háborús uszítókkal! Békét a világnak!... 25. Éljen a béke-világmozgalom!” Huszonkét évvel később, 1980-ban ez volt az addigra már némileg rövidebb, de még így is burjánzó, kincstárilag jóváhagyott jelszó-sorozat záró darabja: „Éljen és virágozzék szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság!” Abban az évben már mindössze csak tizennyolc jelszó virított a Népszabadság címoldalán. De akkor is… Próbálta volna csak valaki kétségbe vonni azt, hogy egy a jelszónk.
