Nagy örömmel olvastam a múlt héten Czene Gábor kollégám beszámolóját a Trianon és zsidók címmel megrendezett online kerekasztal-beszélgetésről. Különösen a Hatos Pál történésztől idézett egyik hozzászólást, mely szerint az első és a második világháború abban is lényegesen különbözött egymástól, hogy az elsőben a front mindkét oldalán harcoltak zsidók: egymás ellen, saját országuk hadseregében. És nem csak zsidók, hanem katolikusok, liberálisok, szociáldemokraták, sőt, a különböző nemzetiségű szabadkőművesek is egymás ellen küzdöttek ebben a háborúban, mert a magyar, német, francia, orosz, román, cseh, szerb stb. nacionalizmusok erősebbnek bizonyultak minden „internacionalizmusnál”. A napokban fejeztem be ugyanis Hatos Pál Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története (Jaffa Kiadó, 2018) című könyvét, amelyben számtalan ehhez hasonló, mai szemmel meglepő történelmi tény kerül elő.
Könyve borítóján Károlyi Mihály látható, a kötet egyik „főhőse” kétségtelenül a „vörös gróf”, a másik pedig pedig ugyancsak egy gróf: az 1918. október 31-én meggyilkolt Tisza István. Hatos remek könyvéből kiderül, hogy 1918 őszén aligha volt népszerűbb ember Károlyinál, aki miatt az utca népe átköltötte a Kossuth-nótát, s Csernoch János esztergomi érsek, hercegprímás éppúgy benne látta a független, történelmi Magyarország egységének garanciáját, mint a rövid időre zágrábi katonai attaséi posztot is vállaló Gömbös Gyula. Miközben nem volt gyűlöltebb ember ebben az időben Tisza Istvánnál: „egy leszerelő katona számára 1918 zavaros forradalmi hónapjaiban »menő« dolog volt azzal hencegni, hogy köze volt a Tisza-gyilkossághoz”. Csak hab a tortán, hogy „Tisza meggyilkolás órájában Károlyi éppen a királyra esküdött fel”, enélkül ugyanis nem vállalta a kormányfői posztot. „Egy évszázad múltán, amikor már az események története elfelejtődött, és meggyökeresedett emlékezetmítoszok állítják szembe egymással a »hazaáruló« Károlyit és a »reakciós« Tiszát, nehéz elképzelni, hogy 1918 forró őszén Károlyi számított magyar hazafinak Pesten és veszélyes magyar nacionalistának Bécsben, sőt Londonban és Párizsban is” – írja Hatos a csalóka történelmi emlékezetre utalva.
Ahogy már kötete elején leszögezi: „Könyvem nem vezet ki senkit az emlékezetpolitikai konfliktusok sűrű erdejéből. Nem a későbbi értékelések egymással feleselő perspektíváit kritizálom. A történelmi jelen felidézése értelmezésemben elsősorban annak elutasítását jelenti, hogy az eseményeket következményeik felől, a bukás vagy győzelem távlatából bíráljuk el. Már csak azért is, mert a győzelem és bukás távlata is állandóan változik. A felidézés természetesen nem jelenti az sem, hogy megtudhatjuk, mi is történt valójában 1918 őszén és 1919 telén, csupán vissza kívánok térni a kortárs történelmi tapasztalat esendő perspektíváihoz, amelyek egymással feleselve vagy egymásba simulva más, kuszább rajzolatot adnak, mint a forradalmak bukása után kialakult emlékezeti közösségek elbeszéléseinek állóképpé merevedett horizontja.”