Neon-betűk hangtalan beszéde

Tavaly ünnepelte (volna) a berlini Betűmúzeum a 15. születésnapját. Majd’ egy év után újra élőben is meg lehet nézni a világszerte egyedülálló intézményt.

Vajon ki volt jobban megilletődve azon a tavaszi reggelen 2009-ben: a két férfi, akik minél kisebb feltűnést keltve igyekeztek leeszkábálni a fél évszázad után zárni kényszerülő kelet-berlini kisállatkereskedés homlokzatáról a lendületesen ívelt, sárga “Díszhalak”-feliratot, vagy az őket számonkérő finom arcélű, szőke, 39 éves nő, aki kénytelen volt tisztázni, hogy azok a betűk márpedig őt illetik? (Vagy legalábbis őt fogják illetni, ha az adományokból összejön az a 2500 euró, amennyit a patinás Zierfische tulajdonosa kér értük, magyarázhatta volna el a tulajdonjogot némileg ködösítő körülményeket, ha nem azon lett volna, hogy a lehető leghatározottabban fellépve űzze el a tolvajokat.)

Méltóbb hely híján Barbara Dechant kénytelen volt egy darabig a saját lakásában raktározni a nyolcvanas években készült, neonfénnyel világító betűsort, és a hozzá tartozó halakat. Az osztrák grafikus kislánykora óta szenvedélyesen gyűjtötte a betűket, aztán 2005-ben Anja Schulzéval megalapította a közhasznú Betűmúzeum Egyesületet (Buchstabenmuseum e. V.), hogy szervezett, szakértői kereteken belül figyeljék, gyűjtsék, restaurálják, vigyázzák a német főváros szemmagasság fölé írt jeleit.

Tényleg kár, hogy a globalizációval járó szabványosított formák kiszorítják az utcaképekből a múlt század egyedileg készült betűsorait, bólogat melankolikusan merengve az egyszeri érdeklődő, amikor az egyesület céljait és feladatait soroló brosúrát olvassa: tényleg kár, hogy az üzletek bejárata fölött átvették a betűk helyét a táblák, az indusztriális műtárgyaknak beillő formák helyét pedig a kilencvenes évek óta untig ismételt, sematikus Word-írástípusok. Jó, hogy van ez a két megszállott, és a köréjük gyülekező sok-sok önkéntes, akik hóban és fagyban is készek odamenni létrával és flexszel (rosszabb esetben csavarhúzóval), hogy leszedjék a megmentendő feliratot. A Buchstabenmuseum célja minden kétséget kizáróan szent, az eszközök pedig nemesek: boldogok a tipográfusok és a múltba révedező tősgyökeres berliniek, mert itt ez az egyesület, amelyik helyettük is emlékezik, sőt, 2016 óta állandó kiállítótérrel vár mindenkit.

Ám belépve a hansa-negyedi S-Bahn híd boltívei alatt megnyitott múzeum hűvös termeibe, hamar kiderül, hogy Dechant és Schulze gyűjteménye nem csak a berlini várostörténészek és a nosztalgiázó nyugdíjasok figyelmére számít. A múzeum fölött szabályos időközönként fémesen dörögve átfutó S-Bahnon kívül csak a műtárgyak vékony fénycsöveinek halk zümmögése hallatszik. A kiszuperált, egykor magasan ragyogó betűk olyan békés derűvel fekszenek a hideg betonpadlón, mint a finom csipkehálóingükben elégedetten szunnyadó, idős hölgyek. Nem tűnnek sem holtnak, sem élőnek. Nem szomorúak. Hanem joviálisak, molettek, szikárak, szigorúak, játékosak, elegánsak, hebehurgyák, tűnődők, pedánsak: ki-ki formája szerint. Némelyikük két és fél méteres, akad köztük másfél mázsás, és van, amelyik papírból van: egyetlen “E” élte túl a Becstelen Brigantik mozisrobbantásos jelenetét, így került a film díszletéből a múzeumba. A legidősebb betű egy “R” 1935-ből.

A Buchstabenmuseum tárgyai nem várnak megfejtésre. Aki nem olvassa el a melléjük akasztott, kicsi információs táblát, és a gyerekeknek szóló ismeretterjesztő feladatlapokat, az is éppen eleget ért belőlük. Az egykori “Hertie” áruházat hirdető kétméteres, piros felirat betűi ahhoz is szólnak, aki nem tudja, hogy a csődbe ment vállalat dolgozói az elbocsátásuk után a Spree vizébe süllyesztették az óriási cégért. A potsdamer platz-i Haus Vaterland V-je annak is mond valamit, aki nem olvasta, hogy egy fiatal lány csórta el a második világháborúban felrobbant mulató romjai közül, és adományozta a múzeumnak több, mint hatvan évvel később, mondván: ő is volt fiatal, tudja, hogy van ez.

A múzeum fehérre meszelt falai között új jelentések születnek. Mert a betűket mindenki ismeri. Kontextus nélkül, sőt, a hozzájuk kapcsolható hangoktól függetlenül is beszélnek. Zsigerből kötődik hozzájuk az ember; akkor is, ha sem utcaképet, sem várostörténeti adatot nem tud hozzájuk kapcsolni: ha nem mondanak semmi mást, mint amit rájuk nézve érez.

Infó:

Buchstabenmuseum

(Betűmúzeum)

Berlin

Nyitva: Csütörtök-Vasárnap délután 1-5 között