Elképesztő mondatot olvastam a La Gazzetta dello Sportban az olasz–spanyol elődöntőről: „Jobban játszottak, de mi nyertünk.” Ez persze csak onnan nézve meghökkentő, ahol a valóság helyett művilág épül; azért a jelen idő, mert hiába hinnéd, már kész a csinálmány, mindig előbukkan egy újabb tágas traktus.
A mondat szépsége abban áll, hogy csodálatosan igaz. A spanyolok futballoztak jobban, az olaszok jutottak az Európa-bajnokság döntőjébe. Egyszerre nyűgöz le és parancsol mélységes tiszteletet: van válogatott a kontinensen, amely a technikailag is kitűnő squadra azzurra ellen is meg tudja tenni, hogy – Señor Busquets tika-taka tanár tempójában – gurigázzon és gurigázzon és gurigázzon. Ez ugyanolyan főhajtást érdemel, mint az itáliai sportlap az őszinte megállapításért, amelyet nálunk sok helyütt azonnal kihúznának az anyagból, már, ha leírnák egyáltalán. (Persze nem az olaszokról és a spanyolokról meg a döbbenetesen hanyatló Nyugat további szánni való képviselőiről.)
Kalapemelés tehát a tizenegyes-párbajban vesztes spanyolok előtt, ám nem állom meg, hogy meg ne jegyezzem: a bajt ők hozták saját magukra. Pardon, a többes szám használata indokolatlan. A búcsút – megítélésem szerint – Luis Enrique szövetségi kapitány készítette elő. A szakvezető a Ferran Torres, Oyarzabal, Dani Olmo támadó trióval kezdett, és már az összeállítás megjelenésekor fogadni lehetett volna rá, hogy a spanyolok csak akkor lesznek finalisták, ha ők szerzik meg a vezetést. Ám az is felvetődött mindjárt: befejező csatár hiányában vajon ki lövi vagy fejeli azt a gólt? Alvaro Morata és Gerard Moreno a kispadon ült, s csak az után jött, hogy Federico Chiesa a bal sarokba tekert. Morata ki is egyenlített, ám ha 0-0-nál köszön be, más a történet.
„Ha” nincs.
Ahogyan azt sem lehet bizonyítani, hogy az első elődöntő két résztvevője az Európa-bajnokság két legkiválóbb csapata. De ragyogó élményt nyújtó, nagyszerű nívójú rangadójuk után hajlik rá az ember, hogy azt mondja: a legjobb négy között játszották a legjobbak csúcstalálkozóját. A spanyolok számára ez sovány vigasz.
Mert ettől még természetesen a döntő a döntő.
