Egyértelmű: Cannes erődemonstrációnak szánta a kedd esti nyitógálát. Akit csak lehetett, elismert, díjazott. A zsűrielnöki pozíciót vállaló Spike Lee Oscar-díjas rendező önálló szkeccsfilmet kapott (ilyen sem szokott gyakran lenni, hiszen dolgozni jött, nem életművet ünnepelni), és a szintén Oscar-díjas színész-rendező Jodie Foster pedig Tiszteletbeli Arany-Pálmát kapott, utóbbi büszkén meg is villantotta tökéletesnek tűnő francia tudását a színpadon. Nem mellékesen neki a laudációját Pedro Almodóvar mondta. A fesztvált hivatalosan négy nyelven nyitották meg: a trióhoz még csatlakozott a 2019-es Arany Pálmás Bong Dzsunho is. Az üzenet egyértelmű: újra itt a filmművészet. Nem mellékesen, Cannes 2021-ben az első nemzetközi fesztivál, mely bevállalta a száz százalékos kihasználtságot – igaz, a maszk még kötelező.
A nyitó után rögtön versenyfilmet vetítettek, Leos Carax rég várt abszurd zenés táncos alkotását, az Anette-t. Az amerikai Sparks art-pop duó ötlete alapján készült rockopera (a film zenéjét is ők jegyzik), mindent felvonultat, amit ép ésszel el lehet képzelni. Sőt, azon felül is mindent, hiszen egy igazi modern meséről van szó, melyet Carax kellőképpen elemelt a naturalizmus szintjéről, hogy a rögvalóság eszünkbe se jusson. Már a film keretes szerkezete is megmutatja, hogy itt bizony egy rítus pörög majd a szemünk előtt: az alkotók – köztük a rendező, a főszereplők és a zenészek – énekelve mondják el, hogy akkor most indul a show, elég magas volt a költségvetés, de hát ez sem volt elég mindenre. Adam Driver és Marion Cotillard a stáblista alatt öltözik át a karakterbe: Henry-nek, a cinikus komikusnak és Ann-nek, a csodálatos hangú operaénekesnőnek. Ha szigorúan követjük a médiumok és a műfajok közötti határok eltörlését – érdemes otthon hagynunk a porosz elvárásokat – akkor csodálatos élmény vár ránk. Sosem láttam még kukucskálószínpadot és a hozzá kapcsolódó nézőtérnek a viszonyát így ábrázolni: amikor az előadó és a közönség között énekbeli interakció van. Az expozíció, a boldogság kora mindemellett lehengerlő paródia, de ennél is tovább mennek: még önmagukat is folyamatosan megkérdőjelezik és újra kitalálják. Persze, ha a történetet kellene elemezni, akkor azt kell, hogy mondjam, e-téren nincs semmi újdonság: a klasszikus sztorit látjuk, amikor két ember egymásba szeret, és a közös gyermekük váratlan folyamatokat indít el. Eközben Henry pályafutása rohamosan zuhan, Ann-é pedig tündököl, ám a gyermeket mindketten csak eszköznek tekintik: a címszereplő Anett, ennek megfelelően egy marionettbábú. De, hát Leos Carax van annyira öntörvényű, hogy ezen a szemünk sem rebben és lassan, ám kegyetlen erővel ránt minket magával az egyre sötétebb tragédiába, melynek az üzenete, hogy a bűnösöknek nincs megváltás. Leos Carax, mint pályafutása során mindig is, megosztó művet készített, melyet sokan fognak isteníteni, mások pedig szenvedélyesen gyűlölni. Ami azonban meghökkentő, hogy sosem volt még ennyire kommersz a nagymester, tehát akinek nem tetszik, amit lát, az sem tudja majd otthagyni.
Bár Carax filmje művészet a köbön, az új hangokat kereső Un Certain Regard szekció még ennél is delikátabb szelekciót ígér. A tegnapi nyitófilm, a bangladesi Rehana Maryan Noor, melynek címszereplője egy fiatal egygyermekes özvegy, aki egyetemi tanárként dolgozik. Minden kódolva van a sikeres fesztiválfilmhez: a nők elnyomott helyzete, pedofil erőszak, korrupt oktatási és társadalmi rendszer és egy minden ellen harcoló anyatigris (Rehana). Abdullah Mohammad Saad rendező képes volt mindezt ennek ellenére újszerűen előadni: az igazságtalanság ellen felszólaló és harcoló, a saját és a lánya boldogságát is feláldozó aktivista nézőpontjából. Ha konklúziót kell levonni a két mű kapcsán, akkor egyértelműnek látszik, hogy a témák, problémák egyetemesen azonosak, ám a mesélők, a stílusok viszont annál inkább különböznek egymástól! Cannes lényege pedig, hogy ezeket a művészeket összehozza.
Infó:
Leos Carax: Anette
Abdullah Mohammad Saad: Rehana Maryan Noor
