Máma ez igen nagy ünnep. Sütött is a nap reggel, aztán olyan hirtelen gyütt ez a záporeső, egyszer csak azt veszem észre, hogy egyet nagyot dörren, villámlik, aztán lerohan szépen az eső. Teljesen elterült már itt azóta a gomolyfelhő. Pedig előtte sütött a nap.
Itt vót a Vica, aztán mesélt az urárul. Verte ám. Minden kitelt attul, amilyen hitván ember vót. Nem mondtam még most se a Vicának, mit kívántam én régen az urának. Hogy a Jóisten erőt, egészséget ne adjon neki. Csak hordja a kurváit. Mást nem kívántam, csak hogy ne legyen öröme. Mindenbe becsapta ezt a Vicát, megcsalta, meg verte. Hitván ember, dög vót. Nem szabad átkozni, de nyugalmat ne adjon ennek a dögnek a Jóisten, azt kívántam. Egyszer elment a Vica, de fele útig jutott csak, visszacsalta az ura. Ígért mindent, aztán az lett, aki vót. Piszkos állat vót.
Lehet hallani sokrul most, hogy összevesznek, aztán elválnak. Az utcába most is van egy ilyen. Hiába a nagy vagyon, mégse tudnak egyezkedni. Van sok ilyen, valaki visszamegy, valaki nem. Ilyen világ ez. Régen ilyen könnyen nem ment ám. Olyan házaspár nincs, hogy minden rendbe legyen.
Vót ma egy dal a rádióba, aztán eszembe jutott az uram róla. Hogy mikor másodszor vitték be katonának két hónapra, amikor hazagyütt, akkor dalolta ezt a nótát. Akkor vótam másodszor terhes. Tavasszal vitték be, aztán mikor hazagyütt, míg el nem dalolt két-három nótát az ajtóba, nem gyütt be. Hogyan tudott ez eszembe jutni? Most dalolták azt a nótát, hogyan is van, hogy jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok. Olyan szépen dalolták, hát, mondom, ennyi év után így eszembe jutott, ahogy állt az ajtóba. Meglátott, hogy terhes vagyok, már beszélték akkor, hogy a Jolika biztos terhes, akkor kezdett gyünni a hasam.
Mikor besorozták az uramat, mindig aszondta neki a főnöke a katonáéknál, na, Béla fiam, kezdd el. Mindig ez kezdte a nótát, amikor mentek. Nem fajtáztak rá, se a fiam, se a lányom. Ő még idább-odább szokott, de a fiam nem. Nem is hallottam azt még dalolni. Nem fajtázott az aptyára.
Az uram 42-tül vót katona, akkor szolgálta a tényleges időt is. 45-ben, mikor vót a front, ott esett fogságba, Pesten. Akkor aztán mindjár kivitték őket Oroszországba. Ottan sokat szenvedett. Még a disznók elől még a moslékbul is ettek. Annyi vót a tetü, úgy söpörték le magukrul. Sokat szenvedett. Két évig vót ott fogságba, 47-be gyütt haza, aszondta, az nagy szenvedés vót. Annyira legyengült, azér eresztették haza. Mikor aztán hazagyütt, orvosho is elment. Aztán egy hónap alatt annyira följavult, hogy jó egészsége lett neki.
Októberbe gyütt haza, novemberbe vót a búcsú. A keresztapám elküldte, hogy lásson meg engem. Meg is látott. Ott állt, nézett. Azt mondta a keresztapámnak, hát, ez a lány biztos nem gyün el hozzám, egy ilyen csinos, szép lány. Aztán addig-addig, ugye, a keresztapám is biztatta, dehogyisnem, meg ez, meg az, aztán december elejin elgyütt, megkérte a kezemet. Kétszer vagy háromszor beszéltem előtte vele. Karácsony szentestére meg megvette a jegygyűrűt. Én nemigen akartam elfogadni, még minek ez? Aztán mégis. Apám is olyan vót, hogy rám nézett, aztán nem mertem mondani semmit, elfogadtam. Azután már többet beszéltünk. Az uram hízelgő vót ám, borzaszó, milyen hízelgő vót. Elsőben azt. Mondtam, dehogyis menek én el a falumból, aztán uramisten, mi lett. Már itt vagyok hetvenhárom éve. De hála isten.
Nem mondom, hogy nem vesztünk össze, míg valaki össze nem szokik, így van. Csak az uram nem tudott haragudni. Hát máma meg ez jutott eszembe arról a nótáról, hogy megjöttek a huszárok, olyan szépen dalolták, az uram jutott eszembe itt a konyhaajtóba. Ó, te Jóisten. Máriám.
Délután lefeküdtem egy kicsit, aztán egyszer azt vettem észre, hogy az ágyam előtt álldogál. Aztán aszondja, nem etted meg a darás mácsikot. Most én menek, aztán megeszem. Jól van, mondom, csak edd ám meg mindet. Aztán láttam, hogy annyira keverte össze valamivel. Jó, szereted? Jó, jó. Aztán fölébredtem, vagy mit tudom én. Ezt álmodtam vele. Nemigen szoktam, csak idább-odább. Máskor csak éppen annyit, hogy benéz az ajtón, vagy odaáll, de különben hogy beszélgetne, azt nem.
A Vica is álmodik az urával, csak ők elbeszélgetnek. Énvelem nem beszélget el az uram. Életébe beszélgetett eleget. Mikor meghalt, abba az évbe mintha láttam vóna, nem vagy rám kíváncsi, azt kérdezte, nem jössz ki a temetőbe? Dehogyisnem, mondtam neki, mindennap kimegyek. Igaz is vót. A Vica is járt ki, mikor meghalt az ura, mondtam neki, minek mész, mindig vert. De csak ment. Én is vótam mindennap. Aztán most már nem tudok, mindenszentekkor se vótam. Majd ha jó idő lesz, meg a fiam ráér. A hajamat is le kéne vágni, az is ronda már. Majd ha jobban ráérnek, most dógoznak egész héten.
A lányom fia meggyógyult most már teljesen. Olyan beteg vót, a hajáho ha hozzáértek, ordított, annyira fájt neki. Aszitte, megzavarodik. Akkorát szenvedett, nem lehetett hozzászólni se, azt mondja a lányom. Más is mondja, ha beleesik ebbe a csúnya betegségbe valaki, mekkora fájdalommal jár.
Máma igen nagy ünnep van ám. Szentlélek ünnepe. Pünkösd napja. A szentlélek istene szálljon le közénk. Aztán nem vót katolikus mise a tévébe se, rádióba se. De mérges vótam. Csak evangélikus vót. Le vannak szarva, hát ezt köll elhanyagolni, egy ilyen nagy ünnepen, a katolikus misét? Mit tehetek? Semmit, hiába. Ilyen öreg korba már nehéz az életem, nehéz, hiába. Tehetetlen vagyok. Nehezen tudok menni. Azér kinn elmosogattam, mer múltkor sütöttem sós perecet, aztán még a tepsik nem vótak elmosogatva.
A menyem se ér rá most annyira, van elege annak is. A krumplija gazosodik, ki köll a sorábul húzkódni a gazt, a közit meg meg köll kicsit csapni. A fiam majd gyün nyírni a füvet, ha lesz ideje. Megcsinyálja a nyakbaakasztóssal, csak igen fáj a lába, az is, ha lerobban, mi lesz? De azér csak csinyálja, csak tipeg-topog. Ha meglesz a fűnyírás, még a motorfűrésszel köll majd levágnia a tuját. De máma már nem gyünnek. Mindig van valami dolog a ház körül, föstetni is köll majd. Az unokámnak meg nem akarom mondani, mér nem gyün. Nem kérdezem tüle, mer akkor megmérged. Gyün azér, ha tud, csak aztán veszekszik velem. Igyak vizet. Annak is hogy lesz, mint lesz a jövője, meglássuk. Nem tudni, mit hoz a jövő. Nekem már sok jót nem.
Vót valaki az utcába, elvitték otthonba. Megbomlott az agya. Mindig azon kérem a Jóistent, az agyam meg ne bomoljon, mer akkor végem van. Vót a tévébe is egy műsorba egy kilencvenhat éves asszony, mindig az vót őneki a kérése, hogy el ne vigyék, a Jóisten azt adja meg, hogy otthon halhasson meg. A világért nem akart menni, úgy fogadtak melléje ápolót, aztán otthon ápolják. Nekem is mindig ilyen gondolatom van. Annyira sajnáltam, megesett a szívem, na, ez is úgy gondolkodik, mint én.
Kisütött a nap. Ezért fájt annyira a lábom délelőtt, mint a hétrosseb. Mer mindig változik. Most majd mingyá egy jó nagyot iszok. Még egy kicsit imádkoznom is köll. Nem jönnek ma, dógoznak, ha nagy ünnep van is. Így hozta a sors. Pünkösd napja.
