A szóvicc a megtorlás része (Kirsch Andrással nemcsak krákogó varjakról)

„Az abszurd, noha sok mindent megenged, egyet nem: a sablonokat” – mondja Kirsch András, akinek abszurd iránti vonzalma és az ebből a párkapcsolatból születő írásai alaposan kezelésbe veszik a nevetőizmainkat. A Krákogjatok, varjak! című versesköpettel bárki kipattintathatja magát.

A versesköpete magánkiadásban látott napvilágot, megtámogatandó a hírverést a Tudta? óriás reklámkampánya pedig csak a kötet lapjain belül kapott helyet. Ennyire elkötelezett a függetlenség iránt?

Mondanám, hogy amolyan kortárs William Wallace vagyok, de nem akarok rögtön az interjú elején hazudni. A barátaimmal és a Cser Kiadó egyik vezetőjével beszélgetve döntöttünk ennél a már jól bejáratott konstrukciónál: a szerző legyártja a kötetet, a kiadó teríti. Úgy voltam vele, ha a nemzetközileg is elismert Kátai Tamásnak megfelelt, pláne kiválóan működött ez a megoldás, akkor nekem is beválhat. Nem is csalódtam, rengeteg emberhez eljutott a kötet.

Mennyire dobta meg az eladásokat, hogy a Lángoló online magazinban saját maga írt kritikát a kötetéről?

Számszerű adatokkal nem szolgálhatok, de azt például tudom, hogy a telekszomszédunk, Slampovits Imre bácsi ennek hatására rendelte meg az unokájának.

Azért nem volt túl szőrösszívű önmagával szemben.

Az, hogy mennyire vagyok önmagam ellensége, valóban nem itt nyilvánult meg.

A kötetkompozíció egészen sajátságos, az alcímnek ellentmondva novellákat is tartalmaz, azonkívül tényleg vannak benne aranyköpések, és mindez hathatósan illusztrált – életmű-esszencia?

Az illusztrációk az unokaöcsém, Labrosse Dániel munkái. Ez valójában egy abszurd kötet, az alcím pedig előrejelzi a nagyon rossz szóviccek iránti múlhatatlan vonzódásomat.

A Krákogjatok, varjak! recenzensei szinte kivétel nélkül a mű hatása alá kerültek, s jellemző módon hasonlóan viccesre vették a figurát az írásaikban – milyen sikert arattak ezzel önnél?

Nekem ez egyáltalán nem ellenszenves, önként dobnám a cickányok elé saját májamat tiltakozásul, ha valaki baltaarccal kezdené elemezni-értelmezni, hogy „mit állít a költő?”, mint valami érettségi tételt. Arra biztatnám a kritikusokat, csak folytassák ezt a hagyományt: humorizáljanak, dicsérjenek, és már röppen is nekik a boríték.

Ahogy ön is, a legtöbben abszurdnak és viccesnek minősítik, amit ír, a hazai abszurd performerek egykori kiválóságait, a Holló Színház vagy a Télapó Akciócsoport produkcióit említik a kötettel kapcsolatban, de csak elvétve vonnak párhuzamokat a kortárs magyar irodalom képviselőivel, például Varró Dániellel. Mennyire bánja ezt?

Nem tervezek nyugatos költő lenni, meg lehet nézni, milyen sorsra jutottak, nem kaszáltak semmit, ráadásul már mind halott. Ugye, emlékszünk, mit kapott Ady Endre tetemes pénzjutalom helyett? Én meg a könyveladások alapján már most el tudnék menni egyedül egy ócsai hétvégre egy kulcsosházba. Nem, egyáltalán nem sértő, hogy Laár András költészetével említik egy lapon az enyémet, sőt nem is kell nagyobb megtiszteltetés.

Azért én hadd forszírozzam a lehetséges irodalmi hatásait: Karinthy Frigyes humoreszkjei, paródiái, Örkény István abszurd egypercesei. Lackfi János szellemes versei mellett Woody Allen is eszembe jutott a „hurutkáit” olvasva.

Kétségtelenül Woody Allen gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Tíz-tizenegy éves koromban olvastam A szendvics feltalálása című kötetét, és az olyan novellái, mint a Jönnek az ufók! vagy a Mesébe illő regék, mitikus vadak teljesen belém égtek. Szemben mondjuk a középiskolai irodalmi tananyaggal. Én pont az a tróger diák voltam, aki miatt a „klasszikusok öt percben” típusú kötetek megszülethetnek.

A verseket szerencsére nem lehet „összefoglalni”, így Petőfi, Arany vagy akár József Attila ismerete és verselése konkrétan tetten érhető a kötetében, még ha jelentősen megdolgozva is.

Érdekes módon a költészetet tényleg kedveltem, szemben a kötelezőként erőltetett prózával. A kőszívű ember fiait anno és azóta sem olvastam, és mivel azt hiszem, ez egy tartós állapot lesz, bárki nyugodtan elmesélheti a végét! Olvastam ellenben a Lassie hazatér című regényt, noha a szerző, Eric Knight maga spoilerezte el a sztori végkifejletét. Szóval üzenném az Emminek, hogy lazábban és okosabban a kötelezőkkel!

A minisztérium alkalmazottjai – rendszeres olvasóinkként – remélem, veszik a lapot(!), és már a hétvégén nekiugranak a NAT-nak, s pár nap alatt, ahogy szokt… Na de félre a tréfát, vissza a humorhoz, ami a sajátja!

Nem mondom, hogy így mindenki jobban jár, de legyen!

Ahogy a kritikus hangnem is, amely olyannyira jellemző az írásaira, akár a természetes emberi ostobaság, akár a politika, a női horoszkópok bornírtsága, a fényevők vagy a futball ellen irányul?

Én így adom ki magamból a feszültséget, nem dühöngök, inkább gúnyt űzök a jelenségekből: az irónia nagyon erős fegyver, a szóvicc pedig szimplán a megtorlás része. Annyira klisés lenne indulatoskodni, ám az abszurd, noha sok mindent megenged – például a politikai korrektség ledózerolását és nyomának sóval behintését –, egyet nem: a sablonokat.

A kötetben nagyobb számban található paródiák inspiratív forrásai mellett mi az, ami a leginkább beindítja az abszurd iránt fogékony képzeletét?

– Adott esetben egy Tuto lakat is.

„Szívem tyúkóljában víg görény matatott

Leverte az ajtóról a TUTO-lakatot

És ez a kis fürge görény

te vagy, Bözsi, te bizony”

Vagy bármilyen abszurd képzettársítás. A szarka ötven árnyalata talán nem igényel külön magyarázatot az önsorsrontó mozilátogatóknak:

„A szarkanőstény gyakran meggyűrűzi urát

De nem úgy, ahogy madarász körökben szokás

aztat, csudát!”

Szarkasztikus… És ha már az állatoknál tartunk: gyakran forgatja Az állatok világát Brehmtől? Mivel a kötete kész állatkert, még ha nem is a szokványos: a szopósmalac, a csótány, a giliszta, a vadszamár még hagyján, de előfordul itt láma, napkeleti mókus, bolha, rühatka, tetű is.

Az állatok tényleg rettenetesen inspirálóak, a kacsacsőrű emlős külön fejezetet érdemelt volna a Teremtés könyvében. Vagy vegyük a közönséges denevért, mely már elnevezése alapján is kikényszerítene belőlem egy verset, erre – mintha ez nem lenne elég – fejjel lefelé lóg.

A horrorpunk zenekara dalszövegírói énje mennyire különbözik el a versek írójától?

Ha horrortéma ugrik be, egyértelmű, hogy abból Bloody Holly-dal lesz, főleg, ha egy eltalált gitárriff is társul mellé. Ha viszont valami abszurd szójáték az alap, akkor abból vers keletkezhet.

Ne hagyjuk ki az abszurdjai közül a paródiaalteregóját se, a „mulatós Stár” Kerecskei Lajost! Ő milyen szövegkontextusból merít?

A Fásy Mulatóval kezdődött minden… legalábbis ez volt a magyar őstrash 1999–2002 között. Láthatóan-hallhatóan senki nem léphetett fel abban a műsorban, aki nem atomreaktor mellett gyerekeskedett, nem találta el kiskorában a lengőteke, vagy bármifajta tehetségcsírát is hordozott magában. A későbbi Hálózat Házibuli Attilával című revüje erre még rá tudott tenni egy lapáttal, hogy aztán a Budapest Tv minden agysejtet elpusztítson: olyan tudatmódosító hatással voltak rám, hogy felhívtam a díleremet, forduljon vissza, nincs rá szükségem. Tudtam, ha ezt nem adom ki magamból, tömeggyilkos leszek. Ezért aztán egy körúti turkálóban beszereztem a legundorítóbb zakót, nadrágot, stricis kopogós cipőt, V alakban a makkokkal, és megszületett Kerecskei Lajos. Megjegyzem: a kelléktár legdrágábbja a kötelező napszemüveg, no és a bajusz volt…