A túlpolitizált euró

Matolcsy Györggyel, a Magyar Nemzeti Bank elnökével nem először vitatkozom az euróról. Legutóbb 2019 novemberében volt közöttünk komoly hazai és nemzetközi visszhangot kiváltó pengeváltás a londoni Financial Times hasábjain.

Több kérdésben egyetértek egyébként Matolcsy Györggyel, jelesül abban, hogy az eurót koraszülötten, nem kellően előkészítve vezették be, és két évtizedes működése az eredeti, magas várakozásokkal szemben kiábrándító volt. A gazdasági fejlettségi szintek nagyon remélt konvergenciája helyett az egységes valuta divergenciát idézett elő, a gazdasági növekedés helyett erős lelassulás következett be, de még a valutaklubon belüli kereskedelem is lassabban bővült, mint a kívülállókkal. Holott a széleskörű várakozás az volt, hogy a nemzeti valutákkal járó árfolyamkockázatok kiiktatásával és a valutaátváltási költségek megszűnésével az egymás közötti kereskedelmi forgalom turbósebességre fog kapcsolni.

A Népszava június 28-i száma részletesen ismerteti Matolcsy Györgynek a Magyar Nemzetben közölt Az euró csapda című írását, amely több ok miatt is vitára ingerel. Először is Matolcsy választási slágertémává süllyeszti a magyar eurócsalakozást, amikor alaptalanul, mértéktelenül túlozva állítja: „A jövő évi választás valójában arról szól, hogy képesek lesznek-e az Európai Unió intézményei – egy, az Egyesült Államokban hívő, balliberális magyar vezető csoporttal közösen – arra, hogy Magyarországot rövid úton bevigyék az euróövezetbe. Ha igen, akkor bezáródik a hazai felzárkózás útja a fejlett világ felé.” Nem, a jövő évi hazai választások nem az eurócsatlakozásról, hanem a demokrácia és a társadalmi igazságosság normáit sértő Orbán-rendszer lecseréléséről, valamint Magyarország nemzetközi tekintélyének a helyreállításáról szólnak. Ez az alaphelyzet még akkor is, ha több közvélemény-kutatás szerint a magyar lakosság többsége támogatja az euró bevezetését, és az ellenzéki pártok többségének választási programjában benne van az euróövezeti csatakozás.

Matolcsy György írásában számos kifogásolható, politikailag elfogultnak tetsző megállapítás van az euróval kapcsolatban. Régi vesszőparipája, hogy „Az európai közös valuta a kétpólusú világrendszer összeomlására, az USA új hegemón szerepére és a német egyesítésre adott európai, elsősorban francia válasz.” A geopolitikai szempontok erős túlhangsúlyozása mellett Matolcsy György arra nem gondol, hogy egy kifejlett monetáris és fiskális unióban – ami felé az EU deklaráltan tart – szükség van az egységes valutára. Szükség van rá, de az ideálisan betetőzése lenne a regionális integrációs folyamatnak, nem pedig a kezdete. Elemzéseimben ezért is használom előszeretettel a jelenlegi euróra „a kocsit kötötték a lovak elé” hasonlatot. Nálam az euróbevezetés időzítési kérdés, nem pedig kozmikus (még Washingtont is involváló) geopolitikai aktus.

A vaskos tények tükrében nem helytálló Matolcsy György azon – politikai indíttatású és durván leegyszerűsítő – következtetése sem, hogy „Mindenki rosszul járt, aki az eurót átvette, és az nyert, aki megtartotta a nemzeti valutáját.” A nemzetközi és a hazai irodalomban statisztikai tényekre támaszkodva kimutattam, hogy mostani „félkész” állapotában az euró – fiskális unió és több, kívánatos valutauniós intézmény hiányában – erősen differenciáló hatású: az eredendően versenyképes, merkantilista beütésű, a bérfegyelem vastörvényét betartó tagállamoknak kedvez, az európeriféria számára viszont alkalmazkodási kényszerzubbonyt jelent. A fő haszonélvezők egyértelműen az „északi” tagországok – főként a szuperexportőr Németország és Hollandia –, amelyek az eurótérség olyan gyengébb partnerei rovására húztak méretes gazdasági előnyöket, mint például Olaszország és Görögország. Toronymagas exporttöbbletével különösen Németország hárította át az alkalmazkodás terheit a „déli” klubtársakra. A német márkához képest jócskán leértékelt eurójával Németország sikeresen exportálta munkanélküliségét, amely 2020-ban csupán három százalék körül volt Görögország 17, Spanyolország 14 és Olaszország 10 százalékával szemben. Igen, a szükséges valutauniós intézmények hiányában a jelenlegi euró még meglehetősen tökéletlen közös pénz a 19 eltérő fejlettségű és makroökonómiai adottságú országot magában foglaló valutaunióban.

Matolcsy György euróval kapcsolatos negatív részrehajlását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy szerinte a németek és a hollandok elkényelmesedtek a valutaunióban, és a „számukra gyenge euró végül versenyképességi hátrányhoz vezetett.” Mondja ezt a világ harmadik és negyedik legnagyobb exportőréről: Németország csupán hajszállal marad le az Egyesült Államok mögött. Mindkét ország a világversenyképességi lista csúcsához közel helyezkedik el.

Magyarországnak az euróövezethez való csatlakozása már hosszú ideje szenvedélyes viták tárgya. A viták igen gyakran aktuál- és pártpolitikai kérdésként kezelik a magyar euróbevezetést és az azzal kapcsolatos céldátumot. Mi a véleményem a a magyar euró bevezetéséről? Korántsem olyan végzetesen elutasító, mint Matolcsy Györgyé. A magyar gazdaság jelenlegi euróérettségével kapcsolatos bizonyos kérdőjelek – különösen a termelékenységet jóval meghaladó, „felzárkóztató” bérnövekedés veszélye – miatt az euróra való áttérést követően fennáll a kockázata a „magyar” euró exportfékező felértékelődésének, aminek negatív foglalkoztatási hatásai is lennének.

Magyarország számára ma a valódi dilemma nem az, hogy belépjen-e az eurózónába vagy sem, hanem az, hogy mikor. Én az elhamarkodott, politikai indíttatású, potenciálisan súlyos gazdasági kockázattal járó belépés ellen vagyok. Az igazi vita csupán arról folyhat, hogy ma, holnap vagy holnapután csatlakozzunk. Tény, hogy hazánk még mindig nem tesz eleget az eurótagság több kritériumának. Az Európai Bizottság tavaly nyáron közzétett konvergencia jelentése egyértelműen kimondja, hogy Magyarország nem teljesíti az euróbevezetés több fontos feltételét (ár- és árfolyamstabilitás). Ráadásul a numerikus konvergencia kritériumoknak való megfelelés csupán szükséges, de nem elégséges feltétele az eurótagságnak. Magyarországnak még a „fenntartható konvergencia folyamatról” is tanúbizonyságot kell tennie stabilitásorientált gazdaságpolitikával és mélyebb szerkezeti reformokkal. A hazai jog sem felel meg a jegybanki függetlenségre és monetáris finanszírozás tilalmára vonatkozó elvárásoknak.

Ilyen háttérrel szükség van-e közeli csatlakozási céldátum kitűzésére? Szerintem nincs. Az előző kormányok által meggondolatlanul kitűzött összes céldátum durván irreálisnak bizonyult. Egy közép- vagy hosszabb távra szóló, reális csatlakozási stratégia kidolgozására azonban feltétlenül szükség van, annál is inkább, mert a 2004-es EU-csatlakozási szerződésben vállalt nemzetközi jogi kötelezettségünk az euróövezetbe való belépés, amiről Matolcsy György mintha megfeledkezett volna.